Egy kéz a pisztolyt fogta, a másik kéz a golyót vezette

Szerző: editorial staff

„1981. május 13-án a pápa ellen elkövetett merényletkor a gondviselő Isten csodálatos módon megmentett a haláltól. Az, aki az élet és a halál Ura, meghosszabbította az életemet, mondhatni, újból odaajándékozta nek-em.” (II. János Pál végrendelete).

 

1981. május 13-án a szerdai pápai kihallgatás során a szentatya a Szt. Péter téren pápamobiljával másodszor ment körbe, amikor a Bronz-kapuhoz közeledve, 17.17-kor egy török terrorista, Mehemet Ali Agca három méteres távolságból háromszor rálőtt a pápára (a negyedik lövésnél pisztolya megakadt). Lövéseivel eltalálta a szentatya hasát, jobb könyökét és jobb kezének mutatóujját. Stanisław Dziwisz érsek így emlékezik vissza az eseményre: „Borzasztó dörrenést hallottunk. Rögtön felfogtam, hogy valaki lőtt. De kicsoda? És akkor megláttam, hogy a szentatya megsebesült. Imbolygott, de nem látszott sem vér, sem sebesülés. Azt kérdeztem: hol? A hasára mutatott. Még azt is megkérdeztem: nagyon fáj? Azt felelte: igen. Mögötte állva folyamatosan tartottam, nehogy elessen. Félig fekve rám támaszkodott a kocsiban, és így odaértünk a mentőautóhoz, amely a vatikáni falakon belül, az elsősegély pontnál állt. A szentatya szeme le volt csukva, nagyon szenvedett, rövid fohászokat imádkozott. Ha jól emlékszem, leggyakrabban ezt mondta: Mária, édesanyám! Mária, édesanyám! Buzzonetti doktor és Kamil testvér, egy ápoló együtt jöttek velünk a mentőautóban. Nagyon gyorsan hajtottunk. Párszáz méter után a mentő szirénája elnémult. Azt a távolságot, amit általában az ember fél óra alatt tesz meg, mi nyolc perc alatt tettük meg, és mindezt a nagy római forgalomban! Útközben a szentatya bor­zalmasan szenvedett, és egyre gyengülő hangon fohászkodott. Egy szóval sem panaszkodott vagy siránkozott, végig elmélyülten imádkozott és elmélkedett. Később elmondta nekem, hogy egészen a kórházba érkezésünkig magánál volt, csak amikor megérkeztünk, akkor vesztette el az eszméletét. A klinikán döbbenten fogadták – nem is csoda. A sebesültet a tizedik emeletre vitték, ahol egy szoba az ehhez hasonló különleges helyzetekre volt előkészítve. A szentatyát – állapota stabilizálása után – azonnal a műtőbe vitték.”
II. János Pál így emlékezett ugyanezekre a percekre: „Igen, emlékszem az útra. Még egy ideig eszméletemnél voltam. Volt egy olyan érzésem, hogy túl fogom élni. Mondtam Stanisław atyának, hogy megbocsátok a merénylőnek. Arra, hogy a kórházban mi történt, már nem emlékszem.” Amikor a pápát behozták a kórházba, már minden elő volt készítve a műtéthez, de a sebesültet is elő kellett készíteni. Mindez percek alatt történt, miközben ő élet és halál között volt! Amikor a haldoklót a műtőbe szállították a tizedikről a kilencedik emeletre, már mindenki Crucitti professzort kereste, aki csodával határos módon épp időben érkezett a Gemelli klinikára.
Dziwisz bíboros: „Francesco Crucitti sebész professzor különleges szerepet kapott. Később bevallotta nekem, hogy aznap nem volt ügyeletes, épp otthonában tartózkodott, amikor valami a klinikára vonzotta. Már a kocsijában ült, amikor rádión keresztül hallotta, hogy mi történt. Azonnal elvállalta a műtétet, asszisztensei Manni professzor, sürgősségi szakorvos, dr. Manzoni kardiológus, dr. Breda belgyógyász és a vatikáni orvos voltak. A betegek kenetét a szentatyának pillanatokkal a műtét kezdete előtt szolgáltattam ki, néhány perccel 18 óra előtt. A műtőben tolongtak az orvosok. A helyzet nagyon komolynak tűnt”. A műtétre való előkészítéskor megállapították, hogy a pápa állapota kritikus. Rengeteg vért veszített, vérnyomása életveszélyes szintre csökkent. Pulzusa már alig volt érzékelhető. A vérveszteség mértéke miatt a halál bármely pillanatban beállhatott volna.
Dziwisz érsek: „A vért, amelyet a szentatyának próbáltak adni, a szervezete nem fogadta be. A klinikán azonban voltak ugyanolyan vércsoportú orvosok, akik gondolkodás nélkül vért adtak a pápa életének megmentésére”. A remény lassacskán visszatért, amikor a műtét közben kiderült, hogy az életfontosságú szervek közül egy sem sérült. A műtét rendkívül bonyolult volt. 5 órán és 20 percen át tartott. Az egész hasüreget ki kellett tisztítani, a vérveszteség következményeit jóvá kellett tenni és szükség volt 55 cm bél kivágására.
Crucitti prof., aki csodálatos módon idejében ért a Gemelli klinikára, így emlékezett vissza e drámai pillanatokra: „Amikor fölértem a kilencedik emeletre egy nővér rám kiáltott: Gyorsan! Gyorsan! Az asszisztensek és a nővérek szinte szó szerint rám támadtak, egyikük a zakómat vette le, a másik már a köpenyemet adta rám, közben a zsebemből minden repült, a kulcsaim, az irataim, a pénztárcám. Amikor a kezemet rohantam megmosni, egyikük a köpenyemet kötötte, másik a cipőt próbálta a lábamra húzni, ugyanakkor a műtőből már egy másik orvos mondta, hogy mi a helyzet: „Vérnyomás 80, 70, tovább esik”. Amikor beléptem az altató már hatni kezdett, a pápa aludt, kezemben a szike. A sürgősségiek már mindent, ami feltétlenül szükséges volt, elvégeztek, nekem csak egy gondolatom volt: vágni, vágni azonnal, ne veszítsünk több időt. Kinyitottam. És rengeteg vért láttam. Vagy három liter volt a hasüregben. Próbáltuk elszívni, törölni, eltávolítani, hogy meglássuk végre, mi is vérzik valójában. Ekkor kezdhettem a vérzés helyét bevarrni. Amikor sikerült elállítani a vérzést, az új vért meg a szervezet elkezdte befogadni, a vérnyomás elkezdett nőni. Ekkor már nyugodtan tudtuk folytatni a beavatkozást. Megvizsgáltam a hasüreget, és több sebet találtam benne. A vékony és a vastagbél sérült. Egyes repedéseket maga a lövés okozott, mások továbbrepedtek. A mesenterium, a bél vékony hártyája, ahonnét a vékonybélbe vezető hajszálerek indulnak, több helyen sérült. Reszekciót végeztem, átöblögettem a hólyagot, megvarrtam a szigmabelet. Ott, a vastagbél utolsó részén borzalmas seb éktelenkedett, melyet az egyik lövedék okozott. Miután elállítottam a vérzést, megvizsgáltam az érrendszert és megállapítottam, hogy milyen súlyosak a sérülések, tudatosult bennem, hogy a beavatkozás részemről elsősorban higgadtságot igényel. Tudatában voltam a helyzet komolyságának, de biztos voltam abban is, hogy az eredmény pozitív lesz. Egy életfontosságú szerv sem sérült, nem sérült sem az ütőér, sem a csípő­verőér, sem a húgyvezeték. A lövedék áthatolt a keresztcsonton, miután elszakította a hasfal elülső részét. A keresztcsont előtt található érrendszeri sérülés sok gondot okozott nekünk. Hogy a vérzést megállítsuk, egy különleges anyaggal kellett az ereket bevonni. De a lövedék csak súrolta a fontosabb szerveket, melyeknek a komoly sérülése halált okozhatott volna. Úgy tűnt, az idegrendszer sem roncsolódott. Mindez teljesen megdöbbentő volt. De mivel a beteg még mindig eszméletlen volt, nem tudhattuk biztosan, hogy az idegrendszer sérült-e. Erről csak akkor győződhettünk meg, amikor páciensünk már mozogni kezdett”.
Dziwisz érsek: „A műtét után a szent­atyát az intenzív osztályra vitték. Az orvosok még tartottak esetleges gyulladásoktól vagy más komplikációktól. A következő három nap borzalmas volt. A szentatya borzalmasan szenvedett. Mindenhonnan csövek álltak ki belőle, és rengeteg helyen fel volt nyitva a teste. A szentatya, állapotához képest nagyon gyorsan gyógyult. Az intenzív osztályon május 18-ig maradt”.
Crucitti prof a műtét után azt nyilatkozta az újságíróknak, hogy a kilencmilliméteres lövedék, amely a szentatyát a hasán megsebesítette megmagyarázhatatlan utat járt be. Normálisan egyenesen hatol be a szervezetbe, ez esetben viszont elkerülte az életfontosságú szerveket, mintha egy láthatatlan kéz irányította volna. Néhány milliméterrel elkerülte a fő ütőeret, melynek megsértése akár azonnali halált is okozhatott volna. Elkerülte a gerincvelőt, a húgyvezetéket, a csípő­verőeret és más létfontosságú szerveket. Crucitti professzor és a többi műtétnél asszisztáló orvos számára világossá vált, hogy ez olyan tény, amit nem lehet orvosilag megmagyarázni, hogy ez egyszerűen csoda. Maga a szentatya is így magyarázta a történteket: „Ez egy valódi csoda volt, és tudom, hogy kinek köszönhetem ezt a csodát. Egy kéz fogta a fegyvert, egy másik pedig a golyót irányította”. Egy profi bérgyilkos 3 méterről rálőtt a fejre, a szívre és a hasra. Pontosan célzott, és biztos volt benne, hogy lövései halálosak lesznek.
Dziwisz érsek: „A Szentatya mennyei jelet látott mindebben, mi pedig – az orvosokat is beleértve – csodának tartottuk a történteket. Úgy tűnt, hogy mindent egy láthatatlan kéz irányít. A merénylet másnapján a pápa áldozott, a következő nap pedig még ágyban fekve, de velünk koncelebrált. A szentatya nem tette félre zsolozsmáskönyvét. Emlékszem, hogy a merénylet másnapján, alig hogy visszanyerte az eszméletét, máris azt kérdezte: „Már elmondtuk a kompletóriumot?” Minden este szentmisét mutattunk be, és utána litániát imádkoztunk a Szűz Anyához. A szentatya a nővérekkel énekelt. A kórház dolgozóinak leghőbb vágya a miséjén való részvétel volt.
Május 23-án az orvosok azt írták a napi jelentésükben, hogy a beteg állapota már nem életveszélyes”.

 

Szerk.
Forrás: A Frossard „Ne féljetek” Vatikán 1982; T. Styczeń SDS, S. Dziwisz érsek „Az ima a Getszemáni kertben még tart” Lublin 2003
korábbi   |   következő vissza

Copyright © Wydawnictwo Agape Sp. z o.o. ul. Panny Marii 4, 60-962 Poznań, tel./ fax: 61/ 852 32 82 | tel. 61/ 647 26 86