Sötétségből a fény felé

Szerző: ks. Mieczysław Piotrowski TChr

Bruno Cornacchiola teljes szívvel harcolt a Katolikus Egyház ellen, mert azt a Sátán zsinagógájának tekintette. Különös gyűlöletet táplált a Szűzanya kultusza, a papság és a pápa iránt, akit meg is akart gyilkolni. 1947. április 12-én megjelent neki a Szűzanya, és ez volt megtérésének kezdete.

 

A hitetlenség sötétségében

 

Bruno Cornacchiola 1913-ban született Róma külvárosában, egy istállóban - ilyen szélsőségesen szegény körülmények között éltek szülei. Megkeresztelésére akkor került sor, amikor apja börtönbüntetését letöltve visszatért otthonába. Róma istentelen nyomornegyedeiben élt és nevelkedett fel, bűnözők és prostituáltak között. Isten, Krisztus és a Szűzanya nevét csak akkor hallotta, amikor a felnőttek káromkodtak vagy szentségeltek. Bruno otthonában állandóak voltak a veszekedések, az átkozódások és a gyerekek verése. Az idősebb gyerekek éjszakára elszöktek otthonról, hogy nyugodtan kialudhassák magukat. Bruno cipő nélkül, rongyokban, tetvesen a Lateráni Szent János-bazilika lépcsőjére járt éjszakánként aludni.

 

Egyik reggel egy szerzetes felfigyelt az összefagyott gyerekre és bevitte magával egy női kolostorba. Ott megetették, megmosdatták, felöltöztették, s ami a legfontosabb – az apácák megkezdték a gyerek hitoktatását. 40 napi felkészítés után a 16 éves Bruno elsőáldozó lett és a bérmálás szentségében is részesült. És itt, sajnos, véget is ért vallásos neveltetése. 20 évesen behívták katonának, ahol életében először annyit ehetett, amennyit csak kívánt. Katonai szolgálata befejeztével 1936-ban megházasodott, egy gyermekkorából ismert lányt vett el feleségül. Csak a lány kérésére egyezik bele az egyházi esküvőbe.

Ebben az időben ejtette kábulatba Brunót a kommunizmus ideológiája, ezért belépett a kommunista pártba. Ott elvtársai rábeszélésére az olasz hadsereggel együtt ő is Spanyolországba utazott, hogy a polgárháborúban kémkedjen, és szabotázs akciókat szervezzen a kommunisták számára. Cornacchiola Sarogossaban találkozott egy német katonával, akinek viselkedése nagyon megtetszett neki, mivel a katona egy pillanatra sem vált meg a Bibliájától. A katona egy protestáns szekta tagja volt és óriási gyűlöletet táplált a pápa és a Katolikus Egyház iránt. A vele folytatott gyakori beszélgetések azt eredményezték, hogy Bruno Egyház iránti ellenszenve olyan hatalmas gyűlöletté alakult, hogy vásárolt magának egy tőrt, melyre rávéste „Halál a pápára”.

1939-ben a spanyol polgárháború befejezése után Bruno visszatért Rómába, ahol az ATAC Közlekedési Vállalatnál dolgozott, mint kalauz. Ebben az időben lépett kapcsolatba a „Heted Napi Adventista Mozgalommal”. Képzése után nem sokkal a Fiatal Adventista Misszió igazgatójának nevezték ki Rómában és Lazió-ban. Cornacchiola kiemelkedő buzgósággal és lelkesedéssel harcolt
a Szűzanya Kultusza, az Egyház és a pápa ellen. Ezért 1947-ben azt a feladatot kapta, hogy tartson beszédet a Piazza della Croce Rossa téri nagygyűlésen, s felszólalásában tegye nevetségessé Szűz Mária és az Eucharisztia tiszteletét. Cornacchiola ezt nagy megtiszteltetésnek érezte és képességeihez mérten a legjobban fel akart a feladatra készülni. Ezért április 12-én 3 gyermekével (a 11 éves Isolával, a 7 éves Carlóval és a 4 éves Gianfrancóval) elmentek Róma külvárosába – Tre Fontaneba kirándulni, hogy ott nyugalomban, a természet lágy ölén tudjon felkészülni beszédére, egyúttal pedig gyermekei is szabadon kifutkározhassák magukat.

Az úthoz közel talált egy tisztást, ahol tábort ütöttek. A gyerekek labdázni kezdtek, apjuk pedig jegyzeteivel és a Bibliával szenvedélyesen nekilátott beszéde elkészítéséhez. Bibliájának saját példányán ez a felirat ált „Ez lesz a Katolikus Egyház és a pápa halála”. Érdemes hozzátenni, hogy Cornacchiola intelligens ember volt, nagyon jó kommunikációs képességgel rendelkezett, a vitákban éles nyelvéről volt híres, emellett viszont erőszakos és indulatos is volt. Annyira gyűlölte a Szűzanya Kultuszát, hogy mindent elkövetett annak érdekében, hogy az embereket meggyőzze saját igazáról és a „Heted Napi Adventisták” tagjaivá formálja őket.

 

Fény az égből

 

Miközben Bruno egy eukaliptusz fa alatt ülve beszédét készítette, egyszer csak gyermekei elvesztették a labdát és megkérték apjukat, segítsen nekik megkeresni azt. Mielőtt Bruno és a 7 éves Carlo elindultak volna a labda keresésére, Bruno utasította a 4 éves Gianfrancot, hogy ne mozduljon el a helyről, ahol áll, míg vissza nem tér, idősebb lányát, Isolet pedig megkérte, felügyeljen a kisgyerekre. Az árokrézsün lefelé haladva Cornacchiola időnként Gianfrancot hívogatta, hogy megbizonyosodjon felőle, hogy a gyerek ott maradt, ahol hagyta. Egyik pillanatban azonban már nem hallotta a gyerek válaszát, ezért gyorsan visszaindult a helyre, ahol legkisebb fiát hagyta. A gyermek sajnos már nem volt ott. Cornacchiola idegesen, kiabálva kereste a gyereket a bokrokban és a sziklák között. Hosszabb idő elteltével bukkant csak rá a gyermekre, aki térdepelve, összekulcsolt kezekkel nézett a barlang felé, elragadtatással és leírhatatlan örömmel ismételgetve: „Bella Signora!” (Gyönyörű Asszony). A gyermek szünet nélkül hajtogatta e szavakat, mintha imádkozna vagy imádna valakit. „Mit beszélsz Gianfranco? Mit látsz?” – kérdezte az apja. A fiú azonban nem válaszolt; annyira lekötötte figyelmét, amit látott, hogy apja nem tudott értekezni vele.
A gyerek furcsa viselkedése idegesítette, ugyanakkor aggodalommal töltötte el Brunót: „Hiszen gyermekeimet senki sem tanította imádkozni. Miféle furcsa játékot gondoltak ki maguknak?” – kérdezte önmagától. „Te tanítottad Gianfrancót erre a játékra – a Gyönyörű Asszonyra?” – kérdezte lányától. „Én ezt a játékot egyáltalán nem ismerem” – válaszolta Isola, majd hozzátette: „Lehet, hogy van bent valaki?” A barlanghoz sietett s meggyőződött róla, hogy a barlangban nincs senki. Visszafelé azonban a kislány hirtelen térde esett, összekulcsolta kezeit és a barlang felé nézve ő is elkezdte mondogatni: „Bella Signora!”Apjuk idegesen azt gondolta, hogy a gyerekei gúnyt űznek belőle. Magához hívta Carlot, aki még mindig  a labdát kereste és megkérdezte tőle: „Mi ez a játék, összebeszéltetek?” A fiúnak csak annyi ideje volt, hogy rávágja: nem ismeri ezt a játékot, majd hirtelen ő is térdre esett, magasztosan ismételve „Bella Signora!” Cornacchiolának elege lett, és ingerülten felkiáltott: „Elég a mókából, azonnal álljatok fel!” – de a gyerekek egyáltalán nem reagáltak  a szavaira. Dühösen megragadta Carlot, fel akarta őt állítani, de ez lehetetlennek bizonyult, mintha egy több tonnás szobrot próbált volna megmozdítani. Ugyanezt megpróbálta a másik két gyerekkel, Gianfrancóval és Isolával is, de ők is mozdulatlanul térdepeltek, mint a mozdíthatatlan márványoszlopok.

Ez a hihetetlen esemény félelemmel töltötte el Brunót. Úgy érezte, mintha valaki elvarázsolta volna a gyermekeit. Azt hitte, talán valami varázsló vagy katolikus pap van a barlangban, aki meghipnotizálta a gyerekeket. Kiabálni kezdett, hogy hagyja el a barlangot, aki bent van, de csak hallgatás volt az egyetlen válasz. Ekkor Cornacchiola úgy döntött, hogy maga megy be a barlangba és öklével űzi ki onnan a betolakodót. De a barlang üres volt. Még egyszer megpróbálta a térdeplő gyerekeket lábra álltani, de lehetetlen kísérlet volt. Kétségbeesésében segítségért kezdett el kiabálni – de senki nem válaszolt, egyszerűen senki sem hallotta kiáltását. Elkeseredve visszatért a térdeplő gyerekekhez, akik összekulcsolt kezekkel egyfolytában ugyanazt ismételgették, mintha transzban lennének: „Bella Signora!...”, „Bella Signora!...” Próbálta újra és újra felvenni valahogy a kapcsolatot a gyermekeivel, de sem lánya, sem fiai nem reagáltak apjukra. Elvesztette erejét, s mint egy gyámoltalan gyerek sírva fakadt, felkiáltva: „Mi folyik itt?” Tehetetlenségében és félelmében kezeit és szemeit az égre emelte és segítséget kért: „Istenem, csak te tudsz nekem segíteni!”

Mikor e szavakat kimondta, hirtelen két hófehér, áttetsző kezet pillantott meg, amelyek szemeihez értek, s mintha szeméről egy fátyolt vagy hályogot húztak volna le. Cornacchiola rosszul lett, de kicsivel később mintha valamilyen titkos, különleges fény vette volna körül; érezte, hogy egy másfajta valóságot tapasztal meg, lelke kiszabadult testéből. Leírhatatlan öröm és békesség szállta meg, valami olyan gyönyörűség, amilyet eddig soha sem érzett.

Kis idő múlva Bruno visszanyerte látását és észrevette, hogy a különleges fényárból egy fiatal, középtermetű, sötét bőrű, szemita arcvonású női alak emelkedik ki, melynek gyönyörűségét emberi nyelv nem tudja leírni. Az asszonynak fekete haja, és mezítelen talpáig érő zöld palástja volt. A palást alatt ruhája hófehér volt, rózsaszín övvel átkötve, s az egész jelenséget aranyló sugarú aureola vette körül. Jobb kezében a Bibliát tartotta mellén, bal kezét pedig a Bibliára helyezte. Első reakcióként Bruno örömében fel akart kiáltani, de nem jött ki hang a torkán. Időközben a jelenés helyén csodálatos virágillat támadt. Cornacchiola térdre rogyott gyermekei mellé és csodálatában, összekulcsolt kézzel ő is ismételni kezdte: „Bella Signora!”.

„Ha valaki az égi csoda megpillantásának különleges kegyelmében részesült, nem kívánhat semmi mást, mint hogy halála után az örökkévalóságig élvezhesse azt.” – mondotta sok évvel később Bruno Cornacchiola.

 

A „Gyönyörű Asszony”  közbenjárása

 

„A Gyönyörű Asszony” – egyszer csak így szólt Brunohoz: „Én vagyok a Kinyilatkoztatásbeli Szűz, a Kinyilatkoztatás pedig Isten szava, mely rólam is hírt ad.. Te engem üldözöl, de már eljött annak a legfőbb ideje, hogy véget vess ennek. Térj vissza a Katolikus Egyház szent közösségébe!” A Szűzanya hangja olyan volt, mint a legfinomabb muzsikaszó, gyönyörű alakja pedig a mennyei szeretet fényének sugarait árasztotta. Mária egy óra húsz percen keresztül beszélgetett Cornacchiolával. A személyes, csak Brunót érintő dolgokon kívül beszélt az Egyház egészét érintő dolgokról, különösen a papokra vonatkozó ügyekről, valamint a Szentatya részére is hagyott egy külön üzenetet.

Egyszer csak a Szűzanya kezével  a lábainál heverő fekete reverendára és egy a közelben fekvő összetört keresztre mutatott, és ezt mondotta: „Ez a jel utal arra, hogy az Egyház szenvedni fog, hatalmas üldöztetésnek lesz kitéve, néhányan pedig megválnak a reverendától...
Te tarts ki hitedben!” Mária tudatosította Brunoban, hogy sok lelki kínlódással teli nehézségen fog átmenni, sokan nem fogják őt megérteni – de félnie nem kell, mert Ő maga fogja körülvenni anyai gondoskodásával. Kérte, hogy imádkozzon sokat, minden nap mondja el a rózsafüzért, olvassa a Szentírást, vegyen részt szentmisén amilyen gyakran csak tud, imádja az Oltáriszentségben jelen lévő Jézust és rendszeresen részesüljön a bűnbánat szentségében. Arra is kérte, hogy imádkozzon a bűnösök megtéréséért, a hitetlenekért, és a keresztények egységéért az Egyházon belül. Azt mondotta: „Minden egyes hittel és szeretettel elmondott Üdvözlégy Mária olyan, mint egy arany nyíl, amely Jézus szívéig ér.”

Hogy minden kételkedésnek elejét vegye, a Szűzanya már akkor, 3 évvel  a Mennybevételéről szóló dogma kihirdetése (1950. november 1.) előtt kimondta: „A testem nem indult bomlásnak. A Fiam és az angyalok értem jöttek, hogy magukkal vigyenek abban a pillanatban, mikor  e földről távoztam”.

Mária meg szerette volna szabadítani Brunót a vele való találkozás realitásának kételyeitől, ezért így szólt: „Olyan bizonyítékot adok át neked, mely megmutatja, hogy amit most átélsz, az az Isteni valóság megtapasztalása, és nem a rossz lélek aljas játéka, mint azt majd hangoztatni fogják neked. Valamennyi paphoz, akivel mostanság találkozni fogsz, fordulj ezzel a kérdéssel: „Beszélhetnék Önnel, atyám?” – Ha azt válaszolja: »Ave Maria, fiam, mit óhajtasz?« – ez lesz a jel, hogy ezt az atyát választottam ki számodra. Tárd ki előtte szívedet, s ő majd egy másik atyára mutat, mondván: Ő fog jönni megsegítésedre! Ez lesz az, aki előkészít téged az Egyházzal való kibékülésre.” Utána a Szűzanya könnyedén meghajolt, elfordult és eltűnt a barlang falán keresztül, lassan távolodva a Szent Péter-bazilika irányába.

 

Átalakulás

 

Carlo kiáltott fel elsőnek: „Apa, nézd, még látszik a zöld palástja” – és kitárt karokkal szaladt a barlanghoz a távolodó Szűzanya után; azonban nekiütközött a sziklának és fájdalmában sírva fakadt. Mikor a gyerekek érzékei visszatértek normális állapotukba, egyik is, másik is azt kérdezte apjától: „Ki volt ez a Gyönyörű Asszony?” Miről beszélt veled?
„Ő volt a Szűzanya. Később mindent elmesélek nektek” – mondta Bruno. Teljesen sápadt volt e váratlan, sokkoló élmény hatására. Aztán, mintha szeretett volna még egyszer megbizonyosodni róla, hogy mindez nem volt álom, elkezdte kikérdezni gyerekeit arról, hogy mit láttak. Elbeszélésükből kiderült, hogy ugyanúgy látták a „Gyönyörű Asszonyt”, de a beszélgetésből nem hallottak semmit. Cornacchiolanak mindez azért is jelentett fokozott élményt, mert egyáltalán nem értette, hogyan részesülhetett egy ilyen bűnös, mint ő, a Szűzanya megpillantásának isteni kegyelmében.

Cornacchiola gyermekeivel együtt először is minden szennyet eltakarított a barlangból. Ahogy később visszaemlékezett: „Hirtelen, ahogy tisztogattuk  a barlangot, a föld illatossá vált. Még  a felszálló por is illatozott. Milyen csodálatos, intenzív illat volt! A föld illatozott, még a barlang falai is – egyszóval minden illatossá vált. Az élmény sírásra késztetett, a gyerekek pedig örömmel hangoztatták, hogy »láttuk a Gyönyörű Asszonyt«!”
A barlang kitisztítása után Bruno leült, hogy gyorsan leírja a történteket, valamint feliratot készített a barlangban: „1947. április 12-én ebben a barlangban jelent meg a Legszentebb Szűzanya,  a protestáns Bruno Cornacchiolának és gyermekeinek”. Mikor befejezte, így szólt a gyerekeihez: „Mindig azt hangoztattam, hogy a tabernákulumban nincs ott Jézus, és hogy ez csak a papok által kitalált hazugság. Most megmutatom nektek, hol van Jézus.” Aztán mindannyian lementek a dombról a közeli Tre Fontanéban lévő trappista apátsághoz – Szent Pál apostol mártírhalálának helyszínére. Amikor beléptek a templomba, egy pillanatig mindnyájan hallgatásba burkolóztak, majd a csendet Bruno oldotta fel, rámutatva a tabernákulumra és így szólva: „A Gyönyörű Asszony a barlangban azt mondta nekem, hogy itt van Jézus. Korábban azt mondtam, ebben ne higgyetek, ezért tiltottam meg azt is, hogy imádkozzatok. Most már biztosan tudjuk, hogy Jézus itt van. Imádkozzunk és imádjuk Őt, némán!”

Az ima végezetével Cornacchiola gyermekeivel hazatért, otthon felesége Jolanda észrevette, hogy férje nagyon sápadt és szeme könnyes a meghatottságtól. Rákérdezett: „mi történt veled?”„Láttuk a Szűzanyát” – válaszolta Bruno. Ekkor döbbent rá, hogy milyen fájdalmakat okozott eddigi életében  a feleségének. Gyakran verte, csalta őt, még a Szűzanya megjelenése előtti éjszakát is házon kívül töltötte, a barátnőjénél. Szörnyű bűneit felismerve, Cornacchiola térdre esett felesége előtt és sírva kérte bocsánatát. A meglepett és elérzékenyült Jolanda szintén térdre esett, Bruno pedig így szólt: „Tiszta szívből kérem, bocsáss meg a hűtlenségemért, a neked okozott szenvedésekért, a bosszúságokért, melyeket elkövettem. Nagyon sok rossz dolgot tanítottam neked, káromoltam az Eucharisztiát, a Szűzanyát, a pápát, a papságot és a szentségeket. Egy ilyen hitvány bűnösnek jelent meg a Szeplőtelen Szűz Mária.” Összeölelkezve mindketten sírva fakadtak és életükben először megpróbálták közösen elimádkozni a rózsafüzért. Így, a közös ima és a kölcsönös szeretet egységében maradtak egészen reggelig.

 

A jóslat beteljesedése

 

A Szűzanya megjelenése napjától Cornacchiola élete nagy szenvedésekkel lett teli. A lelki megrázkódtatás, a természetfeletti élmény megtapasztalása továbbra is látható volt az arcán és egész külsején. Bruno valóságos lelki sanyargatásokon ment keresztül, miközben a jelre várt, amelyet a Szeplőtelen ígért neki. Bár már nem volt protestáns, de a Katolikus Egyház közösségéhez még nem tért vissza hivatalosan. Ezért nem is gyónhatott, hanem szívében hordozta bűnei súlyát, a fájdalmat, a lelkiismeret furdalást, a bizonytalanságot. A Szűzanya utasítása alapján minden papot, akivel találkozott megkérdezett – utcán, villamoson, vagy a templomban, azonnal feltette a kérdést: „Beszélhetnék az atyával?” De a válaszok különböztek attól, mint amit a Szeplőtelen adott át neki. Múltak a napok, és Bruno továbbra sem találta a papot, akiről a Szűzanya beszélt neki. Frusztráltan, kedvetlenül, egyre rosszabbul érezte magát, végül már munkába sem ment. Aggódó felesége egyik nap megkérdezte tőle: „Mi a baj? Szemmel láthatólag fogysz.” „17 nap telt el a jelenés óta, és én továbbra sem találom az atyát, akire Mária utalt” – válaszolta Bruno. Csak a beszélgetés után jött rá, hogy a saját plébániájáról eddig még nem találkozott papokkal. Azonnal elindult hát a plébániájára. Amikor észrevett egy fiatal atyát, aki éppen a sekrestyéből lépett ki, megragadta reverendáját és megkérdezte: „Elbeszélgethetnék az atyával?” És akkor megérkezett a régen várt válasz, melyet Mária adott át neki: „Ave Mária, fiam.” „Protestáns vagyok, de szeretnék katolikus lenni” – mondta Bruno. A fiatal pap egy idősebb atyára mutatott a sekrestyében, mondva: „Ő a segítségedre lesz.” Bruno rájött, hogy ez az a jel, amelyről a Szűzanya beszélt. Ez az atya Gilberto Carniel volt, aki már sok protestánsnak segített a Katolikus Egyházhoz való visszatérésben. Pont ezt az atyát dobta ki házából Cornacchiola, amikor az a vízkereszti házszentelés elvégzésére készült a családnál. Most letérdelt előtte és röviden elmondta átalakulásának történetét. Gilberto atya meghatódva ölelte át és segítségét ígérte Cornacchiolanak, feleségének és gyermekeinek, hogy néhány hittanóra segítségével előkészíti őket a Katolikus Egyház közösségébe való visszatérésükre. Ettől kezdve, hogy a Szűzanya szavai beteljesedtek, Bruno visszanyerte nyugalmát. Cornacchiola és családja Katolikus Egyházhoz történő hivatalos visszatérését május 8-ára tűzték ki. Két nappal előtte Bruno elment  a jelenési barlangba Tre Fontenébe azzal a forró kéréssel és hatalmas vágyódással, hogy újból találkozhasson Máriával, hiszen, aki csak egyszer is látta a Szeplőtelen Szüzet, élete végéig vágyakozik Őt látni. Amint a barlanghoz ért, azonnal térdre esett és imádkozni kezdett. Egy pillanat múlva a barlangban különleges fény támadt, melyből a Szűzanya alakja tűnt elő. Mária nem mondott semmit, csak mosolygott és szeretettel nézett Brunóra, akinek ez volt a legnagyobb jutalom és megerősítés abban, hogy a valódi, igazi utat választotta. Másnap Cornacchiola és felesége a gyónás szentségéhez járultak és megvallották hitüket. Ily módon tértek vissza gyermekeikkel együtt  a Katolikus Egyház közösségébe.
Az őszinte gyónás után Bruno nagyon megkönnyebbült. Jézus felmentette  a bűnök súlya alól, melyek éveken keresztül nehezedtek rá; végül megtapasztalta belső szabadságát, leírhatatlan öröm és nyugalom árasztotta el. Ettől kezdve már rendszeresen járt gyónni és áldozni, mert már tudta, hogy a bűn állapota a kegyelem hiánya, a legtragikusabb helyzet, melyben az ember élhet.

 

Az új kegyhely

 

1947. május 22-e és 30-a között Bruno Tre Fontanébe megy. A rózsafüzér imája alatt megjelenik neki a Szűzanya. Cornacchiola szomorúan észleli, hogy  a barlang elhanyagolt, nem tisztátalan találkák és bűnbeesések helyszíne lett. Ezért ír egy felszólítást, melyet a barlang előtt függeszt ki. „Ne szentségtelenítsétek meg ezt a helyet tisztátalan bűnökkel! Aki bűnben él, bűnét hagyja a Szeplőtelen lábánál, menjen gyónni és igyon ezen irgalmasság forrásából! Mária az édesanyja minden bűnösnek. Ez az, amit velem, bűnös emberrel tett: a Sátán harcos rabszolgája voltam, egy protestáns szektában, az Egyház és Szűz Mária ellenségeként élve; ezen a helyen 1947. április 12-én nekem és gyermekeimnek megjelent a Szűzanya, kérve, hogy térjek vissza a Római Katolikus Apostoli Anyaszentegyházba (…). Isten mérhetetlen Irgalmassága legyőzte ezt az ellensége, aki most az Ő lábainál könyörög  a megbocsátásért és a kegyelemért. Szeressétek Őt, mert Ő mindannyiunk szeretett Anyja. Szeressétek az Egyházat gyerekeivel együtt! Védő köpenyét Ő tárja fölénk s véd meg bennünket az ördögi tettek terjeszkedésétől a világban. Imádkozzatok sokat, és akkor el tudjátok hessegetni magatoktól a test csábításait. Imádkozzatok!”

Pár napon belül ez a felszólítás a rendőrségre került, és hamarosan megkeresték a szerzőt. Kihallgatták Brunót és gyermekeit, megállapítva, hogy igazat beszélnek. Az Il Messaggero, Il Popolo, Il Giornale d’Italia napilapokban megjelent, jelenésről szóló cikkek után tömegével kezdtek jönni a zarándokok a jelenés barlangjához Tre Fonténéba. Gyógyíthatatlan betegek is eljöttek, s közülük jó sokan csoda révén gyógyultan távoztak. Gyorsan terjedtek  a hírek a gyógyulásokról és a „forgó Nap” megismételődő természetfeletti jelenségéről – még jobban vonzva a zarándokokat. Cornacchiola továbbra is kalauzként dolgozott, de nap, mint nap imádkozta a rózsafüzért, olvasta a Szentírást, misére járt, rendszeresen gyónt és részt vett a plébánia életében. Gyakran ellátogatott a Tre Fontanei barlanghoz imádkozni, és elmesélni történetét a zarándokoknak. Bruno hamar rájött, hogy a megtérés nem egy egyszeri folyamat, hanem a szív átváltozása, amely egy életen át tart. E megtérés kiváltója maga Jézus, amelyet az ember beleegyezésével és állandó együttműködésével hajt végre. A mindennapi problémákkal teli életben hitéért küzdő Bruno rájött, hogy mennyire aktuálisak Jézus szavai: „Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét és kövessen engem!” (Mk 8,34), valamint „De milyen szűk a kapu és milyen keskeny az út  – bizony kevesen találják meg azt”. (Mt 7,14).

Bruno Cornacchiola 1949. október 9-én találkozott XII. Pius Pápával. Könnyezve mesélte el megtérésének történetét a Szentatyának és Bibliáját átnyújtotta neki. „Ez a protestáns Szentírás, amelyet hibásan értelmeztem – és ez által sok lelket öltem meg.” Aztán átnyújtotta a tőrt XII. Pius Pápának – amelyre ez volt felvésve: „Halál a pápára” – és sírva kért megbocsátást, hiszen ezzel a tőrrel kívánta megölni a Szentatyát. A Szentatya megáldotta Brunót és mosolyogva így szólt: „Ily módon adtál volna még egy mártírt az Egyháznak, Krisztusnak pedig még egy győzelmet a szeretetben.”
Bruno Cornacchiola élete végéig bátran hirdette az Evangéliumot szóval és keresztény életének példájával. 2001-ben halt meg szentéletű ember hírében.
A barlang gondozását 1956-ban a ferences rendiekre bízták. 1982-ben megépült az új kápolna. 1987. április 12-én a Szűzanya megjelenésének 40. évfordulóján Ugo Poletti bíboros tartott szentmisét. 10 évvel később a Szentata, II. János Pál pápa megerősítette e hely nevét, A Harmadik Évezred Tre Fontane-i Szűz Máriája névre.

 

Írta Mieczysław Piotrowski TChr atya 

(források: Angelo Maria Tentori: La Bella Signora delle Fontane, Paoline 2000; Mario Pacifico: La Vergine della Rivelazione alle Tre Fontane: storia, pietā, messaggio, Roma 1993)

 

 

korábbi   |   következő vissza

Copyright © Wydawnictwo Agape Sp. z o.o. ul. Panny Marii 4, 60-962 Poznań, tel./ fax: 61/ 852 32 82 | tel. 61/ 647 26 86