A mai nap: csütörtök 18.10.2018

Tudósok Isten létezéséről

Szerző: Jan Paweł II

Egy ötven évvel ezelőtt készült felmérésben a világ 398 legnevesebb tudósa közül mindössze 16 mondta magát hitetlennek, 15 agnosztikusnak és 367 hívőnek.

 

1. Meglehetősen elterjedt az a nézet, hogy a tudósok általában szabadgondolkodásúak és hogy a tudomány eltávolít Istentől. Van ennek valami valóságos alapja?

A tudomány rendkívüli mértékű fejlődése – különösen az utóbbi kétszáz évben – azt a hiedelmet vonta maga után, hogy a tudomány önmagában képes választ adni az emberiség összes kérdésére, és megoldást nyújtani valamennyi problémájára. Egyesek arra a következtetésre is eljutottak, hogy többé már nem lesz szükség Istenre. Mintha a tudományba vetett bizalom kiszorítaná az Istenbe vetett hitet. Választani kell a tudomány és a hit között – mondták -, az ember vagy az egyiket fogadja el, vagy a másikban hisz. Ha valaki tudományos kutatásokat végez, akkor nincs többé szüksége Istenre; és fordítva, ha valaki Istenben akar hinni, akkor nem lehet komoly tudós, hiszen a tudomány és a hit között feloldhatatlan ellentét feszül.

2. A Második Vatikáni Zsinat egy ettől a nézettől alapjaiban különböző nyilatkozatot fogalmazott meg. A „Gaudium et spes” kezdetű lelkipásztori konstitúcióban így nyilatkozik: „Ezért bármelyik szaktudomány módszeres kutatása – ha valóban tudományosan és az erkölcsi normák szerint folyik – igazában soha nem kerül ellentétbe a hittel, mert a földi valóságok és a hit valóságai ugyanattól az Istentől erednek. Sőt, aki alázattal és állhatatosan igyekszik föltárni a természet rejtélyeit, azt, még ha nem is tudja, szinte Isten keze vezérli, aki mindent fönntartván teszi, hogy a dolgok azok legyenek, amik.” (GS 36)

Ki kell hangsúlyoznunk tehát, hogy mindig is voltak, és ma is vannak olyan tudós emberek, akik tudományos tapasztalataikkal összefüggésben határozottan és odaadással hisznek Istenben. Az ötven évvel ezelőtti felmérés is azt mutatta, hogy a világ legismertebb tudósai közül 398-at megkérdezve, csupán 16 állította magáról, hogy hitetlen, 15 hogy szabadgondolkodású és 367, hogy hívő. (Idézet: A. Eymieu, La part des croyants dans les progres de la science, hatodik kiadás, Perrin 1935, 274. old.)

3. Sokkal érdekesebb és hasznosabb azonban azt megfigyelni, hogy  számos egykori és mai tudós miért gondolja úgy, hogy a szigorúan végrehajtott tudományos kutatások nemcsak hogy összeegyeztethetőek, hanem teljes mértékben illeszkednek Isten létezésének őszinte és boldog felismerésébe.

A feljegyzésekben – melyek mintegy lelki napló, gyakran kísérik tudományos munkájukat, – két elemet lehet könnyen felfedezni: az első, hogy bármilyen különös szigorúsággal hajtják végre az akár kisebb, akár nagyobb léptékű kutatásokat, mégis mindig megmarad a lehetőség, hogy újabb és újabb kérdések fogalmazódjanak meg egy szinte vég nélküli folyamatban. Ez a hozzáállás a valóságban olyan mélységeket, összhangot, véglegességet tár fel, amelyeket nem lehet csupán a véletlennel vagy tudományos forrásokkal magyarázni. Ehhez adódik még a megkerülhetetlen kérdés a dolgok értelméről, egy magasabb tudatról – vagyis valamiről vagy Valakiről, aki képes betölteni belső szükségleteinket, ami végső soron finomítja magát a tudományos előrehaladást, és ahelyett, hogy gátolná, erősíti azt.

4. A pontosabb megfigyelés kimutatja, hogy a tudományos vizsgálat önmagában nem vezet vallásos meggyőződéshez; az olyan alapvető filozófiai kérdések, mint a véletlen, a végesség, elégségesség viszont igen, hiszen ezekkel a tudós is találkozik mindennapi élete és a valóság tanulmányozása során. Valójában pont a tudós lehet a modern világnak az az őrszeme, aki a valóság hihetetlen összetettségét és csodálatos harmóniáját együtt szemlélve, kitüntetett tanúja lehet a vallás létezésének; s képes lehet megmutatni azt is, hogy a transzcendens elfogadása nem csak hogy nem sérti az ember autonómiáját és kutatói munkájának céljait, hanem az emberi személy misztériumában megmutatkozó autótranszcendencia megtapasztalásával inkább állandóan önmaga felülmúlására sarkallja őt. Mára a tudomány határai jelentősen kitágultak – különösen, ami az élet eredetének kutatását illeti –, és ezáltal aggasztó kérdések vetődnek fel a tudományos eredmények helyes használatával kapcsolatban. Nem lepődhetünk meg hát a tudósok egyre gyakrabban felmerülő kérésén, hogy legyenek biztos alapokra helyezett erkölcsi szabályok, amelyek határt szabnak a tetszőleges emberi tevékenységnek. És ki, ha nem Isten képes lefektetni azt az erkölcsi rendet, amely szilárdan óvja és támogatja az ember méltóságát, minden ember méltóságát?

Természetesen a keresztény vallás, mely nem tud igazat adni az ateizmus vagy az agnoszticizmus bizonyos, tudomány nevében kimondott állításainak, hasonló határozottsággal utasítja el az olyan Istenről szóló megnyilatkozásokat is, melyeknek az értelmezés folyamatában nincsenek erős alapjai.

 

5. Érdemes lenne valamilyen módon meghallgatni azokat az érveket, melyek miatt nem kevés tudós pozitívan szól Isten létezéséről, s megfigyelni, hogy milyen az ő személyes kapcsolatuk Istennel, az emberekkel, a nagy problémákkal és az élet magas szintű értékeivel, melyből ők mind táplálkoznak. Gyakran a csendes elmélkedés, a kreatív képzelet, az anyagi dolgoktól való békés elszakadás, a kutatás társadalmi jelentősége vagy a szív tisztasága az, amely egy olyan értelemmel teli világot tár fel számukra, amelyet egy az igazság felé hittel és szeretettel törekvő ember bizonyosan felismer.

Példaként hadd említsem a néhány éve elhunyt olasz tudóst, Enrico Medit. Az 1971-es római Nemzetközi Kateketikai Kongresszuson így beszélt: „Amikor egy fiatalhoz szólok: Nézd, 100 millió fényévre tőlünk ott egy új csillag, egy galaxis, egy neutron csillag, és az azt alkotó protonok, elektronok, neutronok és mezonok teljesen megegyeznek az ebben a mikrofonban lévőkkel… Az azonosság kizárja a véletlen lehetőségét. Az, hogy valami azonos, az nem lehet a véletlen műve. Van tehát egy ok, túl a téren, túl az időn, a létezés ura, amely ilyenné alkotott mindent. Ez pedig Isten…

Tudományos nyelven fogalmazva az a létező, amely egymástól több milliárd fényévre azonos dolgokat hozott létre, valós. És az univerzumban előforduló azonos részecskék száma pedig 10 a 85. hatványra emelve. A Galaxis himnuszát megfogalmazva, ha én Assisi Szent Ferenc lennék, ezt mondanám: „Ó, a végtelen mennyország galaxisai, magasztaljátok az én Uramat, mert mindenható és jó. Ó atomok, ó protonok, ó elektronok, ó madárdalok, a levelek és a levegő susogása, az ember kezében imává válva, énekeljetek az Úrhoz szálló dicséretet!”

 

II. János Pál beszéde 1985. július 17-én, szerdán, az általános audiencián

 

 

korábbi   |   következő vissza

Copyright © Wydawnictwo Agape Sp. z o.o. ul. Panny Marii 4, 60-962 Poznań, tel./ fax: 61/ 852 32 82 | tel. 61/ 647 26 86