Ne legyetek könnyelműek!

Szerző: Mirosław Rucki

 

Mindenem megvolt, amit csak egy ember akarhat: kungfu-világbajnokságot nyertem, volt egy csomó pénzem, szuper motorom, jó állásom és egy gyönyörű menyasszonyom. Lehet, hogy boldog is voltam – de nem tartott sokáig a boldogságom. Egy szép napon az egész kis világom darabokra hullott, és elkezdtem zuhanni a pokol legmélyére…

 

Nagy-Britanniában születtem, egy olasz férfi és egy kínai nő gyermekeként. Az apám megbetegedett, és nem tudott gondoskodni rólam, ezért négyévesen Kínába kerültem, ahol a nevelésemet a nagyszüleim vállalták magukra.

A nagyapám kungfunagymester volt. Ennek a harcművészetnek a hagyománya a családban több mint ötszáz éve szállt nemzedékről nemzedékre, apáról fiúra. A nagyapám elhatározta, hogy engem is megtanít rá. A kungfu technikája az állatok – kígyó, majom, tigris – mozgásának utánzásán alapul (ezért is lett a könyvem címe A tigris megszelídítése). Lehet, hogy mindez romantikusan hangzik, de a valóság ennél sokkal kegyetlenebb volt. A nagyapám korán reggel úgy ébresztett, hogy egy kanna hideg vizet öntött rám, nehéz munkát végeztetett velem, és gyakran megvert. Szinte mindennap véraláfutásos volt az arcom a bambuszpálca ütéseitől. Rosszabbul bánt velem, mint egy állattal.

Tizenkét éves koromban a szüleim magukkal vittek Angliába, s ott folytattam a kungfuedzéseket. A svájci Nemzetközi Kungfuszövetség felfigyelt a tehetségemre, és anyagilag támogatni kezdte az edzéseimet. Egyedül edzettem, tanítványaim voltak, sőt saját technikát dolgoztam ki. Részt vettem a pakisztáni, a kínai és a thaiföldi kungfu-világbajnokságon, és sohasem veszítettem. Háromszoros világbajnok lettem. Nem tessék-lássék versenyek voltak ám ezek, hanem vérre menő küzdelmek, valódi ütésekkel, olykor halálosakkal is…

Különféle állásajánlatokat kaptam. Egy ideig egy testőrképző cégnél dolgoztam. Teljes körű képzést nyújtottak a jelentkezőknek, az autósiskolától a lövészetig. Az én feladatom az volt, hogy megtanítsam őket puszta kézzel harcolni – és a feladatomat jól teljesítettem. Nagyra értékeltek, és felajánlották, hogy legyek ismert személyiségek testőre. Dolgoztam a New York-i Empire State Building tulajdonosának, majd a szaúd-arábiai nagykövetnek Londonban, Rómában és Cipruson. Legyőzhetetlen és magabiztos voltam, volt pénzem és szerető menyasszonyom, akivel háromévi ismeretség után házasodni készültünk.

Aiyának hívták. Svédországból származott, jogot tanult, a leggyönyörűbb nő volt, akit valaha láttam. Kedves volt, vidám és intelligens. Szenvedélyesen szerettem őt, ő volt a mindenem. Aztán egy napon, amikor Rómában dolgoztam, értesítettek, hogy meghalt. A hírt az a kollégám közölte velem, aki a telefont felvette. Nem akartam hinni a fülemnek, minden forrni kezdett bennem. Olyan düh lett úrrá rajtam, hogy megütöttem a kollégámat, és kirohantam az utcára. Olyan rossz lelkiállapotban voltam, hogy ha abban a pillanatban lett volna nálam valamilyen távirányító a világ elpusztításához, minden gondolkodás nélkül megnyomtam volna a gombot. Mentem végig a városon, amely élte a maga életét, haragudtam mindenre és mindenkire, semmire sem figyeltem. Találkoztam egy járókelővel, akinek nem tetszett az ábrázata. Szörnyen megvertem. Ma már elborzadva és szégyenkezve gondolok vissza rá, hisz semmi rosszat nem csinált nekem, ráadásul esélye sem volt megvédeni magát ellenem.

Az egész kis világom darabokra hullott. Kitört belőlem az agresszivitás. Állandóan verekedésbe keveredtem. Mivel testőr voltam, fegyvert is hordtam, és jogom volt azt használni, ha rám támadnak. Visszaéltem ezzel a jogommal, és figyelmeztető lövések helyett egyenesen a támadó mellkasára céloztam. Nem tudom, hány embert öltem így meg. Ráadásul a munkaadóm kérésére a tartozásai behajtását is én végeztem. Gondolom, nem kell elmagyaráznom, hogyan álltam hozzá az adósaihoz… Semmi sem tudott visszatartani az agressziótól és az erőszaktól.

Abban az időben apám betegsége súlyosbodott. A műtéthez pénzre volt szükség, ezért lopni kezdtem. Amikor Cipruson dolgoztam, elfogott a rendőrség, és három évre börtönre kerültem.

Borzasztó volt a börtön Ciprus török fennhatóságú részében. Milyen szívesen elfelejteném azt a borzalmat, mikor mindennap volt valamilyen verekedés, és havonta legalább egyszer megöltek, megkéseltek vagy megerőszakoltak valakit! Mire börtönbe kerültem, sikerült tönkretennem minden kapcsolatomat, a családommal és a barátaimmal, így senki sem akart meglátogatni, sem levelet írni nekem. Egy napon viszont egy vadidegen embertől kaptam levelet.

Hihetetlen érzés volt. Abban a mocsokban, a borzasztó börtönben, mindenki által elfeledve és fölöslegesnek tartva levelet kaptam! Csak nem érdekelt valakit a sorsom? Azt hiszem hasonló érzés fogott el, mint a kisgyermekeket a karácsonyfa alatt, mikor csomagolják ki az ajándékokat, és dobogó szívvel, örömittasan várják, mit rejt a csomag. Csakhogy a levél olvasása közben egyre mérgesebb lettem. A férfi, aki írt nekem – Michael Wrightnak hívták –, Jézus iránti szeretetétől vezérelve találkozni akart velem. Micsoda bolondság! Biztos valami vallási megszállott. Mi közöm az ő vallásához, hisz régóta megvolt a saját vallásom – a buddhizmus, amelyben felneveltek. Nem érdekelt semmilyen Jézus.

Felmérgedtem, széttéptem a levelet, és a kukába dobtam. És szinte biztos, hogy nem is találkoztunk volna, ha a cellatársam nem világosít fel, hogy a látogatás alatt kaphatok egy pohár Coca-Colát. Azt mondtam magamban: „Csak nem árt meg nekem ez a találkozó azzal a férfival! Ha ő nem sajnálja a fáradságot, hogy eljöjjön utánam ebbe a büdös lyukba, miért ne használhatnám ki a lehetőséget?” Nagyon elegem volt a büdös, koszos vízből, amit inni adtak nekünk. De annyira mérges voltam, hogy biztos megütöttem volna Michaelt, ha prédikálni kezd nekem.

Szerencsére nem kezdett, és szerencsére nem is ütöttem meg. Itt a börtönben senkit nem érdekelt, hogy ki vagy, és mi bánt. Csak arra voltak kíváncsiak, hogy miért ülsz, hány embert öltél meg, és hogyan. Michael ezt soha nem kérdezte tőlem. Nem érdekelte a múltam, csak azt kérdezte, hogy érzem magam aznap! Mindenféle butaságot beszélt mindennapos dolgokról, amelyek engem egyáltalán nem érdekeltek, szinte meg sem hallottam őket. De néhány találkozó után már vágyakozva vártam a percet, amikor újra meglátom az ártatlan mosolyát. Ő volt az egyetlen ember, aki vette a fáradságot, és eljött utánam, aki látni akart, és aki mindezt heti rendszerességgel megtette három éven keresztül. Barátok lettünk.

Fél évvel később, pontosan 1990. május 3-án egyik börtönben szerzett barátomra – akivel különösen jól összebarátkoztam – rátámadtak a rabok. Zsilettel összevagdosták az arcát. Őrjöngtem a tehetetlenségtől, agyon akartam verni valakit. Aznap találkoznom kellett Michaellal, és biztos voltam benne, hogy kap tőlem egyet. Hála Istennek, hozzá sem értem, mert pont azon a napon Michael megosztott velem valamit, ami megváltoztatta az életemet. Azt mondta, hogy az életében megtalálta Jézust, és rábízta az életét, és ez a Jézus engem is meg akar szabadítani. Felolvasott egy idézetet a Bibliából: „Jézus így válaszolt: »Bizony, bizony, mondom nektek: Mindenki szolga, aki bűnt követ el. A szolga nem marad ott mindig a házban, a Fiú azonban mindvégig ott marad. Ha tehát a Fiú szabaddá tesz benneteket, akkor valóban szabadok lesztek«” (Jn 8, 34 – 36).

Lehet, hogy számotokra ezeknek a szavaknak nincs nagy jelentősége, de számomra a börtönben a megszabadulásom elképzelhetetlen örömhíre volt. Teljesen sokkolt. Visszamentem a cellámba, és állandóan erre gondoltam. Néztem az ablakot, és a rácsai a keresztet juttatták az eszembe. Nem tudtam, hogy mit gondoljak. Hogyan higgyek Jézusban, akit sohasem láttam? Mit jelent, hogy beszél hozzám Michaelon és a Biblián keresztül?

És egyszerre minden világos lett. Visszaemlékeztem a menyasszonyomra, Aiyára, akivel régen olyan boldog voltam, és aki annyira szeretett, pedig sohasem látott engem. Aiya ugyanis vak volt. Egyszerre megértettem, hogy valaki, akit nem látunk, és soha nem is fogunk látni, nagyon közeli és szerető személy is lehet.

Térdre rogytam, és imádkozni kezdtem. Lehet, hogy ti már megszoktátok, hogy imádkoztok, de néha azt gondoljátok, hogy Isten nem hallgat meg titeket. Ez azért van, mert az ima során nem Istennel beszélgettek, hanem saját magatokkal. Ne felejtsétek el, hogy buddhista voltam, és nem hittem semmilyen Istenben. És soha nem imádkoztam. Azon az éjjelen először fordultam Istenhez Jézus nevében, és meg vagyok róla győződve, hogy meg is hallgatott. Úgy sírtam, mint egy gyermek – könyörögve kértem Istent, hogy bocsássa meg a rengeteg rosszat, amit az életem során az emberekkel tettem, imádkoztam azokért, akiket megöltem vagy nyomorékká tettem – s akkor rájöttem, hogy Jézus a keresztfán mindenki bűneiért szenvedett, még a legkisebb bűnért is, és képes megbocsátani még a legnagyobb gonosztetteket is. És Jézus még egy olyan bűnös szívébe is eljött, mint én, és megváltoztatott.

Komolyan mondom, hogy másnap reggel szabadabbnak éreztem magam, mint közületek sokan. Nem kell ahhoz rács mögött lennünk, hogy rabszolgaságban legyünk. Sokaknak közülünk a szívében van a rabszolgasága és börtöne – egyesek számára ez a munka, másoknak a pénz, vagy az alkohol, drog, szex, bármi más. Ezekkel próbáljuk kitölteni a szívünk ürességét – csakhogy ez az üresség Isten alakját veszi fel, s ezt csak Isten képes ténylegesen kitölteni, megadva nekünk a boldogság érzését. Michael azt mondta nekem, hogy kijuthatok a börtönből, és lehet sok pénzem, de akkor sem leszek szabad, mivel a halál pillanatában a pénz nem fog segíteni. A valódi szabadságot csak Jézus képes megadni, akit meghívhatunk az életünkbe. Nincs más lehetőség.

Teljes felelősséggel tanúságot teszek arról, hogy azon az éjjelen a valóságos ciprusi börtönben a valóságos Jézus valóban átváltoztatta a szívem. Mindez 18 évvel ezelőtt történt – 18 éve nap mint nap tanúsítom mindezt mindenkinek, akivel csak találkozom. Michael két dologról beszélt nekem, amit meg kell tennem, hogy lehetővé tegyem Jézusnak, hogy megváltson. Először is el kell fordulnom a bűntől. El kell ismernem bűnnek azt, amit Isten annak nevezett, és akarnom kell, hogy megváltozzak. Ez az akarat a legfontosabb. Néha nem sikerül, néha gyengék vagyunk ahhoz, hogy magunk mögött hagyjuk a bűnt. De az akaratunk a legfontosabb. Ha minderre őszintén vágyunk, akkor Jézus a tenyerén fog hordozni a gyengeségeink ellenére is.

A másik dolgom az volt, hogy alárendeljem életem Jézusnak. Az alárendelés azt jelenti, hogy elismered, hogy Jézus Isten, az egész világ irányítója, életed Ura és Irányítója. Azt jelenti, hogy életed minden pillanatában hozzá fordulsz, megismered őt, és megtartod parancsait a mindennapi életben és minden döntésedben. Vagy van talán valaki, aki jobban megérdemli, hogy átvegye az életed felett a hatalmat, mint Jézus, aki megteremtett az anyaméhben, aki körülötted gyönyörű világot alkotott, és aki az irántad érzett szeretete miatt meghalt a kereszten?

Ne légy buta, és ne ellenkezz Jézussal! Használd ki ezt a lehetőséget! Tedd meg ezt a két lépést, amelyek meg fogják határozni az életedet!

Tizennyolc évvel ezelőtt elfordultam a bűntől, és alárendeltem életemet Jézusnak. És ő megváltoztatott. Én voltam az első a közül a tíz gyilkos, terrorista és drogkereskedő közül, akik megtértek a ciprusi börtönben. Nős vagyok, van két fiam (egy nyolc- és egy négyéves). Abbahagytam a kungfut, mivel nem tudom elképzelni, hogy a csendes és alázatos szívű Jézus bármilyen módon jóváhagyná vagy tolerálná ezt a „harcművészetet”. Ne legyetek könnyelműek – az idő nagyon kevés, és senki sem tudhatja, nem búcsúzik-e el ezen az éjszakán a földi élettől.

 

Mirosław Rucki feldolgozása Tony Anthony A tigris megszelídítése c. könyve alapján

 

korábbi vissza

Copyright © Wydawnictwo Agape Sp. z o.o. ul. Panny Marii 4, 60-962 Poznań, tel./ fax: 61/ 852 32 82 | tel. 61/ 647 26 86