A mai nap: csütörtök 18.10.2018

A bűn mélységéből a fény felé

Szerző: testimony

Megtudtam, hogy van erre a betegségre gyógyszer az olyanok számára is, mint én – egy az Anonim Alkoholisták mozgalmának úttörő eredményein alapuló gyógyítási programnak köszönhetően. Azonnal tudtam, hogy ez az  én utam.
 

 

Gyermekként gyakran féltem. Már kora gyermekkoromban is a meztelenséggel kapcsolatos fantáziálásban és a leskelődésben találtam megnyugvást. Mikor figyelmeztettek, hogy ez helytelen, gyorsan rájöttem, hogy hasonló hatást tudok elérni, ha levetkőzött hölgyek fényképeit nézegetem, melyekre újságokban és festményalbumokban bukkantam rá. Amikor azonban az általános iskola elején megtudtam, hogy mindez bűn, úgy döntöttem, hogy soha többé nem paráználkodom. Ettől kezdve 7 éven keresztül megőriztem a szexuális tisztaságomat.

Fokozatos szexfüggőségem akkor kezdődött el újra, amikor már 16 éves voltam. Először csak egy tisztátalan gondolat született meg a fejemben, amely mintha lehorgonyzott volna bennem valahol mélyen. Ha elhessegettem, azonnal visszatért. Újból próbálkoztam – ugyanaz történt. A tisztátalan gondolatok úgy tértek vissza hozzám, mintha valami gumipórázzal lennének a fejemhez rögzítve. Minél erősebben igyekeztem megválni tőlük, annál kitartóbban ragaszkodtak hozzám. Olyan érzésem volt, mintha légyrajjal küzdenék.

Néhány hónapot ilyen küszködésekkel éltem át, miközben szinte belehaltam a félelembe és a szégyenbe. Teljesen tévesen halálos bűnnek ítéltem meg ezeket a kísértéseket, és szégyenemben felhagytam rendszeres havi gyónásaimmal is. Lassan bezárkóztam. Hosszú évek múlva jöttem csak rá, hogy a szégyen, az önvád, a bezárkózás és a gyónásról való lemondás csak a függőséget szolgálta. Az egyre nagyobb kísértésekkel szembeni több hónapos sikertelen küzdelem után rájöttem, hogy nem bírom tovább, és elengedtem szexuális fantáziámat. Azonnal több órás fantázia-szövevényekbe zuhantam. Akkoriban egyetlen napom sem múlt el ilyen hosszabb jellegű képzelődések nélkül.

Egyre inkább elvágtam magam szüleimtől, barátaimtól, és más ismerőseimtől is. Ezzel egy időben megkezdődött az Úristentől való eltávolodásom is. A függőségben élők legtöbbjére jellemző őszintétlenség ill. tisztességtelenség kezdett rajtam úrrá lenni.  Ez elsősorban abban jelentkezett, hogy a középiskolai tanulmányaim befejezéséig ugyan gyakran (időnként kifejezetten intenzíven) imádkoztam, kérve az Úristent, hogy vegye el tőlem ezt a „valamit”, ugyanakkor – saját tényleges döntéseim miatt – lehetetlenné tettem számára, hogy segítsen. Tudatos cselekedeteim visszafordíthatatlanul a kegyelem elől való meneküléshez s egyben a függőség irányába vezettek. (E tisztességtelenség jelenlétére tulajdonképpen csak akkor jöttem rá, amikor több mint 20 év után végre kikászálódtam aktív függőségemből).

Nem sokkal később – a múlt század 80-as éveinek elején – a kollégám mutatott nekem egy, az akkori „normákhoz” képest drasztikusnak számító pornót.
Ez még erősebben hatott rám, mint a fantáziálás. Olyan kábító érzés volt, mintha megittam volna egy pohár vodkát. Ez az egyetlen élmény hihetetlenül erős vágyakat szabadított fel bennem a pornográfiával szemben. Egyre erősebb impulzusokat keresve elkezdtem pornók után kutatni.

Minél mélyebbre kerültem a függőségben, annál jobban eltávolodtam a korosztályomtól. Bár alkoholos házibulik résztvevőjévé is váltam, ahol felületes szexuális kalandokba bonyolódtam különféle lányokkal, a hétköznapok szintjén azonban lényegében megmaradtam a szexuális fantáziálásnál és a pornó nézegetésénél. Mindez egészen a középiskolai tanulmányaim végéig tartott, amelynek éveit a következő menetrend szerint töltöttem el: nagymértékű függőség, sok tanulás, kevés alvás és még kevesebb bármi másból.

16 éves koromban szexfüggőségemhez nagyon kellemetlen jelenségek társultak – fájdalmas lelkiismeret furdalás, leírhatatlan szégyen, önmagam megvetése, depresszió valamint egyre növekvő kisebbségi érzés – amelyek végigkísérték a következő 21 évemet, egészen aktív függőségem megszűnéséig. Gondolatban saját magamat üldöztem a pokolba. Mindemellett teljesen egyedül voltam ebben a csapdában. Gyakran sírtam és mély depresszióba estem. Sokszor feltettem magamnak a kérdést: mi történik velem? Hiszen nemrég még tisztaságban éltem… Naponta többször elhatároztam, hogy visszatérek a tiszta élethez, – de gyakran már pár órával később visszaestem függőségembe. Néha sikerült több héten keresztül megőriznem józanságomat, de utána újból egyre hosszabb pornográf-maszturbálásba estem vissza.

Ritka gyónásaim alkalmával gyóntatóim nagy része azt tanácsolta, hogy próbáljak többször áldozni, de én halálos bűnnek éreztem minden kísértést,
s ezért nem mentem áldozni. Amikor gyóntató atyáim felhívták figyelmemet, hogy maga a kísértés még nem bűn, azt nem vettem tudomásul és továbbra sem áldoztam, mivel úgy éreztem, hogy elvesztettem a megszentelő kegyelem állapotát. A papok tanácsait sem fogadtam meg, akik rávilágítottak arra a természetes tényre, hogy szexuális lény vagyok, és szexualitásomat isteni ajándékként kellene elfogadnom. Elfordultam tőlük, sanyargatva magamat minden egyes szexuális kísértés miatt, ami végeredményben kizárólag függőségem elmélyüléséhez vezetett.

Középiskolai tanulmányaim befejezése után, a 90-es évek közepén egy távoli nagyvárosban kezdtem meg egyetemi tanulmányaimat. Először – függőségemről nem lemondva – belevetettem magam a tanulásba. Pár hónappal később már nem jártam templomba vasárnaponként, és megkezdtem egyéni háborúmat az Úristennel szemben, miközben számos magánbeszélgetés során igyekeztem megkérdőjelezni a hit igazságait. Egykori lakóhelyemen is megszakítottam a kapcsolatot minden ismerősömmel. Egyre kevesebbet tartózkodtam a szülői házban is.

Hamarosan az akkori újságokban és filmekben megtalálható anyagoknál még keményebb pornográf anyagokat kezdtem el keresni (a 80-as években ez még nem volt olyan könnyű, mint manapság). De a lelkiismeretfurdalás, az önvád, a szégyenérzet, a félelem és a saját magammal szembeni undor arra késztettek, hogy szexológushoz forduljak. A szakorvosnak azonban, akihez eljutottam, fogalma nem volt a szexfüggőség létezéséről, így egyáltalán nem tudott a problémámmal mit kezdeni. Ezért lemondtam a segítségkérésről.

Másodéves voltam, amikor is a szégyentől, a félelemtől, a mélyreható üresség érzésétől, valamint a fájdalmas másnaposságoktól meggyötörten – hiszen egyre többször fordult elő, hogy túl sok alkoholt fogyasztottam – úgy döntöttem, hogy újból szakorvoshoz fordulok. Ezúttal az volt a szexológus véleménye, hogy minden rendben van velem, és csak egy „kis viselkedésbeli korrekciót” javasolt, vagyis, hogy kezdjek el szexuális életet élni. Ettől kezdve nemcsak a pornográfia és a szexuális tartalmú fantáziálás foglalt le, de elkezdtem intenzíven gondolkodni azon is, hogyan valósítsam meg a tanácsot. Emberkrülő voltam ugyanis, s ebből bizonyos nehézségeim adódtak. Hamarosan azonban kihasználtam az adódó alkalmat, mert tetszettem egy évfolyamtársnőmnek. Ugyan sosem volt közöttünk nemi érintkezés, ennek ellenére irgalmatlanul kihasználtam őt szexuálisan és érzelmileg egyaránt.
A velem való tizenegynéhány hónapig tartó „kapcsolatát” követően a lány mély depresszióba esett, még tanulmányait is megszakította. Nem tudom, mi lett később a sorsa.

Én pedig közben egyre többet ittam. Még a fent említett románc befejezése előtt más lányokkal is elkezdtem ismerkedni, de ezek az ismeretségek – egy kivételével – csak flörttel végződtek. A kivétel pedig egy olyan lányt érintett, akibe – a magam szexfüggő módján – beleszerettem. Ebben az érzésben azonban mégiscsak jelen lehetett a jóságnak egy kis csírája, mert felmerült bennem a változás igénye: szerettem volna jobbá válni és nem csak önmagammal foglalkozni, de stabilizálni az életemet, felhagyni a függőségemmel, megházasodni, gyerekeket nevelni és normális életet élni. Sajnos szinte ismeretségünk kezdetétől fogva mindketten a szexuális érintkezés mellett döntöttünk. Így
a bennem meglévő valamennyi jó kezdett kihalni belőlem, és tizenegynéhány hét után ismét káros szenvedélyem rabja lettem. Próbáltam nem visszatérni hozzá, mégis függőként reagáltam, flörtökbe bonyolódtam, amivel nagyon megbántottam páromat. Ahogy a szerelem elmúlt és a függőség visszatért, az „előrefelé menekülést” választottam: megkértem a kezét. Ő hamarosan beleegyezett, hogy aztán néhány hónapi ismeretség után összeházasodjunk. Arra számítottam, hogy a házasság meggyógyít. Sajnos azonban a lelkem, az érzelmeim és a lelkiismeretem lezüllése nagyon előrehaladott állapotban volt már. Egyfelől azt vártam az Úristentől, hogy a házasságban majd meggyógyít, másfelől folyamatos belső hazugságban éltem és semmit sem tettem, hogy ezen változtassak. Feleségemnek nem mondtam el az igazat a szenvedélyemről. Nem sokkal házasságkötésünk után jöttek az első problémák, amelyek abból adódtak, hogy nem voltam képes normális életet élni – többek között egyre több pornót vettem (1989-et írtunk, ekkor kezdtek ezek beáradni Lengyelországba).

Kalitkában éreztem magam: a házasság nemcsak hogy nem gyógyított meg, úgy, ahogy erre csendben számítottam, de még más nők világától is elzárt, hiszen kötött a házassági eskü. Mérgemet változatos formákban töltöttem ki a feleségemen. Nemegyszer eltűntem otthonról, hosszú órákra, egész napokra átadva magamat a pornográfia és a maszturbáció élvezetének, bejárva, kiélvezve a pornó beszerzési helyeket és az onanizálást. Visszatérve elkeseredett feleségemnek azt magyaráztam, hogy ő az oka mindennek. Természetesen nem mondtam el neki, hogy mit csináltam távollétem alatt, a szemébe hazudtam. S míg nemrég még mintadiák voltam, kezdtek problémáim adódni a koncentrálással és a tanulással is. Az egyetemet késéssel fejeztem be, utána pedig nem tudtam eldönteni, mihez kezdjek az életben. Elutasítottam a külföldi ösztöndíjakat, mert éreztem, hogy más országban káros szenvedélyem újabb fázisba juthat, és feleségemet biztosan elveszítem. Újabb egyetemi tanulmányokba kezdtem, de fél év múlva abbahagytam a tanulást, majd – bár nem volt miből élnünk –, nekikezdtem a doktorátusomnak. Csupa rossz döntést hoztam. Ugyanakkor több síkon is durván kihasználtam a feleségemet, különösen abban, hogy személyes prostituáltam szerepére degradáltam. Nagyon gonoszul bántam vele aktív függőségem ezen évei alatt. 

Két évvel házasságkötésünk után, egyik függőségi rohamom után, szembesülve feleségem jóságával, elmondtam neki magamról a teljes igazságot. Feleségem az első sokk után azonnal felajánlotta segítségét, hogy közösen változtassunk házasságunkon szakértő pszichológus segítségével (ezek már a 90-es évek voltak). Örömmel beleegyeztem (mert akkor valóban úgy éreztem, hogy fel akarok hagyni káros szenvedélyemmel) és rendszeresen eljártam egy ismert pszichológushoz. Emellett elhatároztam, hogy ha azt akarom, hogy a terápia hatásos legyen, akkor az eddigi házasságon kívüli szexuális magatartásomnak véget kell vetnem. Megkezdődött életem első hosszabb önmegtartóztatási időszaka, amikor felhagytam a pornográfiával, a maszturbációval valamint a házasságon kívüli flörtökkel. Hamarosan kóros és komoly elvonási tüneteim jelentkeztek: hányással járó erős fejfájás, állandó alvászavar, bénító félelem- és pánikrohamok, mély depresszió. Ezeket a jelenséget mind csak a terápia átmeneti kísérő tüneteiként értelmeztem. Ezzel a pszichológusom is egyetértett, aki azonban a pszichoterápiát sajnos teljességgel helytelenül alkalmazta az én esetemben. Ugyanis ő sem diagnosztizálta, hogy szexfüggő vagyok. Egyáltalán nem értettem, hogy miért nem, és csak évekkel később tudtam meg, hogy ő szintén e káros szenvedély rabja volt…

Két év terápia után, amikor a feleségem egy rövidebb időre elutazott, visszatértem szenvedélyemhez, és egy újabb szokást is felvettem. Életemben először pornó videokazettákat kölcsönöztem ki. A két éves szünet után először jelentkező pornós-maszturbációs időszakom pár napig tartott. A pszichológusom mindezt teljességgel normális magatartásnak minősítette… Hamarosan le is mondtam a szolgáltatásairól.

A következő pszichológust 5 éven keresztül látogattam rendszeresen. Türelmesen kezelt (természetesen, mint elődje, megfelelő térítés mellett), én pedig szisztematikusan visszatértem szenvedélyem gyakorlásához, olyan módszereket kidolgozva, hogy se a feleségem, se a világ ne tudjon róla: titokban gyűjtöttem a pornót és maszturbáltam. Évről évre egyre kisebb szüneteket tudtam csak tartani e szexfüggő időszakok között… Így telt el néhány év, mely alatt szex iránti szenvedélyem kicsit alább hagyott – viszonylagos pénzügyi sikereim miatt. Nem figyeltem fel arra, hogy üzleti tevékenységem főként abból állt, hogy egykori kitűnő diákként és egyetemistaként elsősorban nehéz fizikai munkát végzek. Szexuális függőségem útján haladva eltemettem összes tehetségemet…

Közben a feleségem terhes lett.
A gyermekünk születésével kapcsolatos reményeimet nem túl ésszerűen, de a káros szenvedélyemtől való megszabadulás reményégével ötvöztem. Abban bíztam, hogy az utód megjelenése majd mindent megváltoztat. Ám amikor a gyermek megszületése után komoly anyagi gondjaim támadtak, a csecsemő pedig folyton betegeskedett, én szenvedélyem újabb fázisába léptem: sztriptíz klubokba kezdtem el járni. E következő határ átlépése után kétségbeesett állapotba kerültem.

Ez után az anyagi csőd után a pornográfia és a maszturbáció mindennapos tevékenységemmé vált. Bár igyekeztem mindezt a lehető legészrevétlenebbül tenni, pornó iránti érdeklődésem oly meghatározóvá vált, hogy már nem tudtam titokban tartani; a feleségem is, a családom és ismerőseim egy része is tudtak már kompromittáló szokásaimról. S tisztában is voltam vele, hogy tudják. Eleinte nagyon szégyelltem magam, de egy idő után már lepergett rólam mindaz, amit feleségem mondott és nem vettem a szívemre könyörgését, hogy fejezzem be ezt. Brutálisan közöltem vele, hogy nem érdekel a véleménye. Emlékszem, hogy ettől kezdve feleségem érzelmei kezdtek elhalni irántam.

Idővel kiszélesítettem a pornóhoz való hozzájutási lehetőségeimet, és már a műholdas adásokat is igénybe vettem. Ez folyamatosan kielégítette a „szükségleteimet”. A pornó iránti igényem egyre nagyobb lett, és egyre drasztikusabb formában jelentkezett: a fantáziám egészen az erőszakosságig elment, fiatal lányokkal flörtöltem, akiknek az apja lehettem volna. A függőség okozta morális másnaposságomat annak újabb megnyilvánulási formáival „gyógyítottam”. 2000 után az életem szinte már kizárólag csakis a pornográfiából és a maszturbációból állt.

A feleségem közben elkezdett úgy kezelni, mint egy „szükséges rosszat”, és szinte már nem is állt szóba velem. Egyre inkább körvonalazódott teljes anyagi csődöm lehetősége. Ekkor magamba szálltam, önmagamra és életemre tekintettem, mely teljes romhalmazzá vált. Egyre inkább tudatosult bennem, hogy feleségem utolsó érzelmeit is elveszítettem, hogy nincs türelmem saját gyerekeimhez, hogy családomat a csőd szélére juttattam, hogy nem toleráltam a saját szüleimet sem…  Emellett kétségbevontam, hogy még képes lennék bármilyen módon megváltoztatni a viselkedésemet; semmiben sem hittem, úgy tűnt számomra, hogy a világon már semminek sincs értelme, csak egy szörnyű színjáték az egész.
Az állandó lelkiismeret-furdalás, az önmagamtól való undor, a visszatérő depressziók, a félelmek és önvád mellett egyre erősebben éreztem a belső üresség fájdalmas, és nyomasztó érzését… Mindennapos pornós tevékenykedésem során ráakadtam egy olyan homoszexualitással kapcsolatos anyagra, amely elgondolkodtatott, hogy nem kellene-e ezzel a területtel is foglalkoznom. Sokszor hallottam azt az elméletet, mely szerint „az embernek meg kell valósítania magát a szexben, hiszen minden probléma abból fakad, ha az ember nem teljesíti ki magát e területen”.

Szexuális függőségem utolsó évei lassú rothadáshoz voltak hasonlíthatók. Gyakran világosan láttam, hogy a viselkedésem egyre visszataszítóbb, és hogy akaratom ellenére sem tudom magam visszafogni. „Mi lesz velem?” Hányszor tettem fel magamnak ezt a kérdést... Amit azonnal meg is válaszoltam: további, egyre komolyabb függőségek, prostituáltak, erőszak, a család, lakás elvesztése, börtön, kórház, halál… Egyre gyakrabban megálltam, hogy szembenézzek az életemmel – és csak egy dolgot láttam: a tébolyom úthengerként száguld teljes gőzzel előre és semmi sem áll az útjába. Nincs remény… Kétségbeesés fogott el: nem volt kétségem, hogy a lehető legmélyebbre zuhanok. Csak egy kérdés maradt: mikor fog ez bekövetkezni. 2003-at írtunk, akkor 37 éves voltam – 21 év telt el attól kezdve, hogy 16 évesen belekeveredtem ebbe a szexuális őrületbe. A kétségbeesés mélyén vártam azt a napot, amikor a téboly olyan dologra késztet, amit már nem fogok tudni magamnak megbocsátani…

Életem tragikus végét várva rábukkantam egy cikkre, amely tömör módon foglalta össze a szexfüggőséget. E szöveg megvilágosodást hozott számomra – felismertem, hogy valaki pont az én esetemről beszél. Megtudtam, hogy egy konkrét betegségben szenvedek, szexfüggő vagyok, a szexfüggőség áldozata. Ami nagyon fontos, a cikkben olvastam, hogy van erre a betegségre gyógyszer az olyanok számára is, mint én – egy az Anonim Alkoholisták mozgalmának úttörő eredményein alapuló gyógyítási programnak köszönhetően. Azonnal tudtam, hogy ez az én utam. Remény költözött belém, amely elvezetett a függőségből való gyógyulás útjára – az Anonim Szexfüggők Közösségébe. (folyt.köv.)

                          

Peter, szexfüggő

 

 

Anonim Szexfüggők, angol nyelvű információk: www.sa.org 

Valamint más, de a témával szintén kapcsolatos hasonló segítő oldal angol, német, spanyol, szlovák, lengyel és orosz nyelvű információkkal a 

www.loveismore.eu–szerk. megj.

korábbi   |   következő vissza

Copyright © Wydawnictwo Agape Sp. z o.o. ul. Panny Marii 4, 60-962 Poznań, tel./ fax: 61/ 852 32 82 | tel. 61/ 647 26 86