Akit Isten másodszor is megajándékozott az élettel

Szerző: editorial staff

 

Egy kolumbiai fogorvosnő, Dr. Gloria Polo villámcsapástól akkora égési sérüléseket szenvedett, hogy az orvosok semmilyen esélyt sem adtak neki a túlélésre. Néhány napig eszméletlenül feküdt, csak gépekre kapcsolva tudták őt életben tartani. Amíg kómában volt, a másvilágon tartózkodott. Csodával határos felépülését követően elhatározta, hogy tanúságot tesz az isteni irgalmasságról, a földi életünk megismételhetetlenségéről, valamint a mennyország, a tisztítótűz, a pokol és a gonosz szellemek létezéséről.

 

1995. május 5-én körülbelül 16.30-kor Bogotában, Kolumbia fővárosában, a Nemzeti Egyetem területén Isten rendkívüli beavatkozásában volt részem. Azon az esős napon a férjemmel és a huszonhárom éves, szintén fogorvos unokaöcsémmel együtt mentünk a Fogor­vostudományi Karra, hogy elhozzunk néhány könyvet, melyre szükségünk volt. Az unokaöcsém mellettem haladt, egy kis esernyő alá bújtunk mind a ketten. A férjem pedig mögöttünk lépdelt egy víz­hatlan köpenyben. Egy váratlan pillanatban, éppen amikor egy fasor közelébe értünk, belénk csapott egy villám. Az unokaöcsém ott a helyszínen azonnal meghalt. A villám belülről egészen elégette, de a teste kívülről ép maradt. Az újjáélesztési kísérletek teljesen eredménytelenek voltak. Engem a karomon keresztül ért a villám, és szörnyen megégette az egész testemet, kívül és belül egyaránt. A bordáim, a hasam, az alhasam, a májam és mindkét lábam elszenesedett. A vesém is súlyos égési sérüléseket szenvedett, akárcsak a tüdőm és a petefészkem. Akkoriban méhen belüli fogamzásgátlót használtam, s ez az eszköz rézből van, a réz pedig kiválóan vezeti az elektromosságot.

Mivel leállt a szívem, és borzalmas belső égéseket szenvedtem, orvosi szempontból gyakorlatilag teljesen élettelen voltam. Három perccel a szívműködés leállása után az agy az oxigénellátás hiánya miatt olyan mértékű visszafordíthatatlan károsodást szenved, hogy az embernek nincs esélye visszatérni a normális életbe. Isten különleges beavatkozásának köszönhetően azonban nem így történt – és én élek. Isten rendkívüli csodát tett: életben hagyott. Az, hogy ilyen csodálatosan közbeavatkozott, világos bizonyítéka nagy jóságának és határtalan irgalmának, valamint felhívás valamennyiünknek, hogy térjünk meg.

A balesetemet követően a bogotái kórház orvosai nyomban értesítették a húgomat, aki szintén orvos, hogy nincs értelme lélegeztetőkészülékre kapcsolni. Ennek ellenére a húgom makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy lélegeztessenek. Néhány napig eszméletlenül feküdtem, és csak a gépekre kapcsolva tudtak továbbra is életben tartani. Pár nap múlva azonban az orvosok arra lettek figyelmesek, hogy rendkívüli dolgok történnek a testemen: a szénné égett vesém, tüdőm és májam valamilyen csoda folytán regenerálódni, majd újra működni kezdett. Ezt megelőzően az orvosok a legkisebb esélyt sem adták az életben maradásomra. Istennek azonban minden lehetséges – s az ő közbenjárásának köszönhetően a megégett belső szerveim csodálatos módon meggyógyultak. Óriási csoda volt az is, hogy a megégett bőröm is teljesen helyrejött. Miután eltávolították az elégett szöveteket, testem nagy része egyetlen nagy, nyílt sebbé változott. Leírhatatlan fájdalmat éreztem. Minden egyes lélegzetvételnél mérhetetlen kínokban volt részem, kívül-belül úgy égett mindenem, mintha tűzben lennék. Ám amikor a lábamon tisztították a sebeket, semmit sem éreztem. A lábaim elszenesedett fadarabokhoz hasonlítottak, teljesen feketék voltak, és egyáltalán nem éreztem őket.

Egy hónap múlva odajöttek hozzám az orvosok, és ezt mondták: „Nézd, Gloria, milyen hihetetlen és hatalmas csodát tett veled Isten! Valamennyi belső szerved meggyógyult. A bőröd is csaknem mindenütt rendbe jött. Bár az új bőrréteg még nagyon vékony, s néhol még vannak rajta hiányos részek, remény van arra, hogy hamarosan újra bőr fogja borítani az egész testedet. A lábaddal viszont gond van. Nem tudunk már tenni semmit. Sajnos mindkét lábad amputálni kell.”

A balesetemet megelőzően rengeteget sportoltam, imádtam az aerobikot. Amikor megtudtam, hogy le kell vágni mindkét lábam, rögtön ez jutott eszembe: „A lehető leggyorsabban el kell menekülnöm ebből a kórházból, hogy megmentsem a lábam.” De egy pillanatig sem tudtam megállni a saját lábamon, a menekülésem tehát nem volt lehetséges. Csupán ekkor tudatosítottam, milyen kincs a láb, s én még soha nem mondtam köszönetet Istennek ezért a csodálatos ajándékért. Sőt éppen ellenkezőleg. Hogy el ne hízzak, éheztem, mint egy bolond, meggondolatlanul szórtam a pénzt diétákra, különféle kúrákra, csak azért, hogy szép és vonzó alakom, karcsú lábam legyen. És most, ahogy a kórházi ágyon fekve elnézegettem a lábam, s láttam, hogy nincs rajta izomzat, mindkettő olyan vékony, mint egy faág, teljesen feketék, és minden oldalon tele vannak lyukakkal, köszönetet mondtam Istennek, hogy még megvannak. Nem érdekelt, hogy néznek ki. Bizalommal telve fordultam az Úrhoz: „Imádott Istenem, tiszta szívemből kérlek, hagyd meg nekem legalább ezeket az éktelenül elcsúfult lábakat! Könyörögve kérlek, hagyd meg nekem őket, hogy a segítségükkel legalább egy kicsit tudjak mozogni! Hagyd meg nekem őket, kérlek, hagyd meg őket legalább olyannak, amilyenek most! Nagyon hálás leszek neked mindörökre.”

Röviddel az ima után elkezdtem érezni a lábam. Pénteki nap volt. S péntektől hétfőig ezek a fekete maradványok, melyek eddig úgy néztek ki, mint egy pohár sötét limonádé benne buborékokkal, visszanyerték természetes színüket. Éreztem, hogy a lábamban áramolni kezd a vér. Hétfőn, mikor jöttek az orvosok, hogy elvégezzék az amputálás előtti utolsó vizsgálatokat, csodálkozva nézték, amikor egyedül felkeltem az ágyamból, és biztosan megálltam a lábamon. Megvizsgálták mind a két lábam, nem akartak hinni a szemüknek. Borzalmas fájdalmaim ellenére boldog voltam, mert tudtam, hogy a lábam helyrejön. És íme, valóban csoda történt: néhány napon belül a lábam tényleg teljesen rendbe jött, olyan volt, mint a villámcsapás előtt. Az osztályvezető főorvos így szólt hozzám: „38 éves orvosi pályafutásom alatt soha nem láttam még ilyen hatalmas csodát.”

A villámcsapás előtt öntudatos és hiú nő voltam. Annak érdekében, hogy felhívjam magamra a figyelmet, és elnyerjem a férfiak tetszését, túlságosan is előtérbe helyeztem nőiességemet. S ezt nagyon feltűnően tettem. Ruházatommal kiemeltem nőies vonalaimat, mélyen kivágott blúzokat és ruhákat hordtam, járás közben kihívóan ringattam a csípőmet. És nézzétek csak: éppen az égett el legjobban a villámcsapás következtében, amivel a leginkább büszkélkedtem… Az orvosi vizsgálatok során kiderült, hogy a petefészkem is teljesen elszenesedett, ezért nem lehetett már gyermekem. Isten azonban hatalmas irgalmával mindent helyrehozott. Másfél évvel a villámcsapás után viszketést éreztem azon a helyen, ahol azelőtt a melleim voltak, s a bordáimat most már valamivel több bőr fedte, mint korábban. A bőröm emelkedni és alakulni kezdett. Fájdalmas volt. Váratlanul újra kinőttek a melleim. Számomra ez furcsa, bámulatos dolog volt, melyet sehogyan sem lehetett ésszerűen megmagyarázni. Később kiderült, hogy várandós vagyok. És így, lám, Isten újból megajándékozott az anyaság csodás érzésével, mert az új melleimmel szoptathattam Maria Josét, az egészségesen világra jött kislányomat. Isten másodszor is megajándékozott az élettel, s természetfeletti erejével rávett, hogy térjek meg.

 

Az örökkévalóság küszöbén

 

Az Úristen abban a kegyelemben részesített, hogy mindenre vissza tudtam emlékezni, amit átéltem, mikor a megégett testem kómában feküdt, és csak a gépek tartottak életben. Láttam, hogy a testem mozdulatlanul feküdt egy hordágyon. Láttam az orvosokat, hogyan fáradoztak körülöttem, hogyan próbálták a defibrillátorral újraindítani a szívműködésemet.

Amikor a lelkem elhagyta a testemet, egy leírhatatlanul szép valóság jelent meg előttem, ahova nem nyertem belépést. Ekkor megpillantottam az unokaöcsémet, akivel együtt ért a baleset, amint belép arra a helyre. Hirtelen megjelent előttem az összes meghalt ember, akivel az életem során valamilyen kapcsolatba kerültem. Találkoztam az elhunyt dédszüleimmel, nagyszüleimmel, szüleimmel és más, hozzám közel álló emberekkel. A találkozás csodálatos pillanata volt ez.

Megállapítottam, milyen óriási hazugság az az állítás, hogy létezik reinkarnáció. Én már, sajnos, régóta hitelt adtam ennek a hazugságnak, és fanatikusan beszéltem róla mindenkinek. Elszégyelltem magam. Hirtelen különös fény vett körül. Leírhatatlan, milyen nyugalom, szeretet és boldogság volt abban a világosságban. Megértettem, hogy ez a fény annak a jele volt, hogy az Atya mindenkire egyaránt kiterjeszti a szeretetét, mert minden embert feltétel nélkül szeret. Abban a titokzatos fényben megpillantottam bűnös életem szánalmas voltát a maga csupasz valóságában, minden szépítgetés nélkül. Abban a percben elviselhetetlen fájdalom és mérhetetlen sajnálat kerített hatalmába az elkövetett vétkeim miatt.

Az Úr senkit sem kényszerít, hogy fogadja el az ő szeretetét. Mindenki saját maga dönt: vagy Istent és az ő parancsai szerinti életet választja, vagy pedig Isten szeretetét elutasítva a bűnös életet
választja, tehát aláveti magát a sátán hatalmának. Világossá vált számomra, hogy a vétkeimért senkit sem hibáztathatok, csak saját magamat.

Innen látni lehet a földi élet minden pillanatát. Itt minden látható és minden világos mindenki számára. Láttam, mennyien imádkoztak értem, hogy sok pap és szerzetes nővér igyekezett jó útra téríteni. Én pedig lenéztem őket, és becs­mérlően beszéltem róluk. A szerzetes nővéreket „pingvineknek”, „kielégítetlen vén banyáknak” neveztem. Kritizáltam a papokat, szidtam őket, pletykákat és valótlan, másoktól hallott történeteket terjesztettem róluk. A „próbatétel” során, melyen a másvilágon kellett átesnem, az Úr ezeket a tetteimet nagyon súlyos bűnként értékelte. Amióta csak az eszemet tudom, nálunk otthon a papokról mindig rosszul vélekedtek. Az apámmal az élén mindenkinek az volt a véleménye, hogy a papok kapzsi emberek, akik a nőket és a pénzt hajhásszák. Ezeket a rágalmazásokat pedig mi, a kis gyerekek, pici korunk óta ismételgettük. Az Úr szomorú, de szigorú hangon ezt mondta nekem: „Ki vagy te, hogy így ítélkezz, tán te magad vagy az Úristen, hogy elítéled és befeketíted a papjaimat? Ők is hús-vér emberek. S ha már a pap szentségéről van szó, azt elsősorban a hívők közösségének, a plébánia tagjainak kell támogatnia. A közösség kötelességei közé tartozik, hogy a papokat buzdítsák az imáikkal, valamint támogassák és tiszteletben tartsák őket. Ha pedig a pap a bűnbe esik, akkor ne vessétek rá az ítélet köveit, hanem imádkozzatok a megtéréséért, és keressétek a hibát a társadalomban is, amely nem nyújtott neki kellő támogatást, nem imádkozott érte, vagy nem eleget imádkozott érte!”

S az Úr akkor megmutatta nekem, hogy minden alkalommal, amikor a papokat kritizáltam, és rossz fényben tüntettem fel őket, démonok vettek körül és odatapadtak hozzám. Azt is láttam, milyen rosszat tettem, mikor alaptalanul állítottam egy papról, hogy homoszexuális, s ez villámgyorsan terjedt el a közösségben. Elképzelni sem tudják, milyen kimondhatatlan károkat okozott ez a rágalom! Megértettem, hogy a hívek közössége is felelősséggel tartozik a papjai szentségéért. Mennyire gyűlöli a gonosz szellem a papokat! Gyűlöli a katolikus egyházat és a papokat, mert ameddig lesznek papok, addig az átváltoztatás és a feloldozás szavai ki lesznek mondva. Mi pedig valamennyien jegyezzük meg, hogy bár a pap is csak gyarló ember, akkor is a szívébe lett helyezve egy szent ajándék – Krisztus papságának pecsétje. Az ő szavára válik a kenyér és bor Krisztus Testévé és Vérévé, az ő szavára bocsátja meg Jézus a vétkeinket. Csakis a pap révén részesülhetünk a kiengesztelődés szentségében, a megbocsátás csodájában, minden vétek eltörlésében, mikor lehullanak a bilincsek, melyek­kel a sátán magához láncolt minket. Ezért aztán a sátán leginkább a papokat gyűlöli, s minden erejével arra törekszik, hogy elbukjanak, mert a papok a papság szentségének hatalma által képesek a sátán kezéből sok lelket kiragadni. Sőt még azok a papok is, akik maguk is nagy bűnösök, azok is feloldozhatnak a bűnök alól, és kiszolgáltathatják a szentségeket. Ezért kötelességünk imádkozni a papokért, hogy Isten oltalmazza, világosítsa meg és kísérje őket az útjaikon.

Mikor belegondoltam, mennyi roszszat követtem el a rágalmazásaimmal, nagyon elszégyelltem magam, és bűnbánat kerített a hatalmába. Megértettem, hogy a bűnök, amelyeket elkövettünk, nemcsak a mi életünkre vannak hatással, hanem a körülöttünk élő szeretteink életére is. Olyanok vagyunk, mint a romlott gyümölcs, melytől romlásnak indul az egészséges gyümölcs is, ha a közelében van.

A bűnök következményei leírhatatlan szenvedést okoznak az elkövetőiknek már itt a földön is, de a halál után ez még megtöbbszöröződik. Ekkor ugyanis a bűneink valamennyi következménye láthatóvá válik magában az elkövetőben és másokban is. Mikor megláttam bűneim következményeit, akkor tudatosult bennem, hogy elkövetésükkel mennyit ártottam nemcsak magamnak, hanem a férjemnek, a gyermekeimnek, a családomnak és a barátaimnak. Például egy anya, aki gyűlöl valakit, vagy egyfolytában ócsárol másokat; vagy egy alkoholfüggő apa, aki mindig részegen tér haza – az ilyen szülők borzalmas sebeket ejtenek a gyermekeik lelkén. Csak az őszinte megtérés, a kiengesztelődés szentsége, az Oltáriszentség és az ima ereje törölheti el a bűnök következményeit.

 

A bűnök következményei

 

A legnagyobb és a legelviselhetetlenebb szenvedést az Istenben való hitetlenségem és a hiúságom bűne okozta. Az én bálványom ugyanis a testi szépség volt. Elborzadva állapítottam meg, hogy ez állt életem középpontjában. Mérhetetlen fájdalommal vettem tudomásul, mekkora igazságtalanságot követtem el magammal szemben, amikor abbahagytam az imádkozást, s amikor elvesztettem a hitem a mindenható isteni irgalmasságban és a szentmiseáldozatban. Emlékszem, milyen örömmel hallgattam egy katolikus pap beszédét az egyetemen, mikor azt állította, hogy a sátán és a pokol nem léteznek. Ezt már régóta akartam hallani. Nyomban ez jutott az eszembe: ha a sátán és a pokol nem léteznek, akkor min­dannyian a mennybe jutunk. Többé már nem volt okom rettegni a bűntől. Ha amúgy is mindannyian részesülünk a megváltásban, s a mennybe jutunk, akkor bármit csinálhatok, amihez kedvem van. Később ki is léptem az egyházból, majd elhagytam az Istenbe vetett hitemet is. Sőt mi több, beszélgetések során nemegyszer keményen bíráltam az egyházat, butának és maradinak jellemezve. Ráadásul mindenkinek arról kezdtem beszélni, hogy az ördög és a pokol nem léteznek, hogy ezt csak a papság találta ki. Az egyetemen is arról próbáltam meggyőzni a kollégákat, hogy semmilyen Isten nem létezik, hogy mi csak az evolúció eredménye vagyunk.

Amikor a testemen kívül voltam, láttam magamat is meg az egész életemet a teljes, mezítelen valóságában. Láttam a bűneimet is, melyeket az utolsó érvényes, katolikus papnál végzett szentgyónásom óta követtem el. Rettegés kerített a hatalmába, amikor arra lettem figyelmes, hogy valami sötét, emberi árnyakhoz hasonlító alakok bukkantak fel, s lassan-lassan felém közelítettek. Borzalmas volt a tekintetük, telve gyűlölettel. Rögtön rájöttem, hogy démonok voltak, s hogy ezek valóban léteznek. Elképzelhetik azt a rettegést és rémületet, mely a szívemet szorongatta. Igazi horror volt! Az ördög legnagyobb hazugsága az, hogy elhiteti az emberekkel, hogy egyáltalán nem létezik, s hogy a bűn boldoggá teheti az embert. Ez az ő stratégiája. Ha elhiszszük, hogy nem léteznek gonosz szellemek, s a bűn sem létezik, akkor a sátán azt tehet velünk, amit csak akar. Ebben a helyzetben a tudásom, az intelligenciám és a titulusaim teljesen feleslegesek voltak. Borzalmas volt. Rájöttem, milyen rettenetes következményei vannak a bűneimnek. Egyre lejjebb húztak, a „hazugság atyjá”-hoz. Minden egyes bűnért meg kell fizetnünk, s nemcsak azzal, hogy elveszítjük lelkiismeretünk nyugalmát és a belső szabadságunkat, hanem főként azzal, hogy a gonosz hatalom rabszolgáivá válunk. Ha a sátán „szupermarketjének” hűséges vásárlóivá válunk, és csak nála vásárolunk, a végén majd „fizetnünk” is kell. Ha teljesen eladjuk magunkat a bűnnek, akkor a sátán tulajdonává válunk.

Abból a borzalmas helyzetből csak úgy menekülhettem meg, hogy Isten segítségét kértem és bíztam az ő irgalmában. Megértettem, hogy Jézus a kereszten saját vérével már „kifizette” a legmagasabb árat minden bűnünkért, és végső győzelmet aratott a sátán, a bűn és a halál felett. Ő a mi egyetlen megmentőnk és Megváltónk.

 

Megtisztító szenvedés

 

Olyan helyen találtam magam, ahol rettenetes sötétség uralkodott, és rengeteg ember tolongott – szörnyűségesen rút alakok –, akik valamennyien iszo­nyúan szenvedtek. És mindennek a tetejébe még borzalmas bűz is terjengett. Jézus így segített megérteni, hogyan teszi tönkre
 és torzítja el a bűn a lelki életünket, az emberiességünket. Rájöttem, hogy az undorító bűz belőlem árad. Világossá vált számomra, hogy a bűneim nem valahol rajtam kívül voltak, hanem énbennem, s nekik köszönhetően terjedt az az elviselhetetlen bűz, a sötétség és a szenvedés. Számtalan ember szenvedte itt a kínok kínját – mint bűnei következményeit. S akkor értettem csak meg, milyen szörnyű valóság is a bűn, ha ilyen súlyosak a következményei – és mégis vannak olyanok, akik viccet űznek a bűnből, a pokolból és a rossz szellemekből. Nem tudják, mit tesznek…

Megértettem, hogy a tisztítótűzben a lelkek védve vannak a gonosz minden hatásától, s hogy ők már Isten szentjei, és a démonokhoz már semmi közük, de el kell viselniük a bűneik következményeit, meg kell érniük a mennyországra. Istenem, annyi szerencsétlen, zokogó és kimondhatatlanul szenvedő ember… Ha tudnák, mi vár rájuk a tisztítótűzben, biztosan más életet élnének a földön. Tudják, milyen kínszenvedésben van utólag részük? Azoknak az embereknek a szenvedései, akik az ő bűneik következtében szenvednek a földön, itt az ő szenvedéseikké válik. Ez okozza számukra a legnagyobb fájdalmat. Ezeknek a szerencsétlen lelkeknek leginkább arra van szüksége, hogy azok, akik a földön maradtak, változtassák meg az életüket, engesztelődjenek ki Istennel, imádkozzanak, járuljanak a szentségekhez, szeretetből fakadó tetteket cselekedjenek, betegeket látogassanak, szentmiséket tartassanak az elhunytakért, és maguk is járjanak szentmisére. Azok a lelkek, akik a tisztítótűzben vannak, már semmit sem tehetnek a saját érdekükben. Semmit, egyáltalán semmit. Az Úr azonban a segítségükre siet a szentmiseáldozat mérhetetlen kegyelmével. Ezért kell segítenünk a tisztítótűzben szenvedő lelkeknek, szentmiséket ajánlani fel és imádkozni értük, és felajánlani a szenvedéseinket az ő szándékukra.

A tisztítótűzzel kapcsolatos tapasztalatokban részesülve váratlanul egy fénybe burkolt hegy tárult a szemem elé. A hegy lábát sötétség vette körül. Képzeljék csak el azt az örömteli pillanatot, mikor azon a hegyen az édesanyámat vettem észre, aki mintha egy fényből szőtt köpenybe lett volna burkolva. Imádkozásba volt merülve, s közben hajlongó testtartásban volt. Anyám sok-sok évvel ezelőtt halt meg. Megértettem, hogy Isten a képeken keresztül mondja el nekem, hogy a tisztítótűzben a szenvedésnek különböző szintjei és fokozatai vannak, s hogy az a fehér színű, fényből szőtt köpeny, melyet édesanyám viselt, azokat a szentmiséket jelképezi, melyeken az anyám részt vett. Legnagyobb sajnálatomra azonban nem tudtam az édesanyámhoz jutni, s nem lehettem vele.

Azután egy visszataszító mocsárba kerültem, melyben rengeteg fájdalomtól jajgató ember volt. S ez volt a következő lecke, melyre Isten megtanított: ezek az emberek a bűnös kapcsolataik, a ferde hajlamaik, a pornográfia, a házasság előtti együttlét, a hűtlenség és a tisztátalanság ellen elkövetett egyéb vétkeik miatt kerültek abba az undorító, iszapos mocsárba.
Abban a pillanatban döbbentem rá, hogy a nemi érintkezés csak a házasság szentségében részesülhet Isten áldásában; akkor maga az Úr van benne jelen, és szeretetével megszenteli azt. A házasság szentségén kívüli nemi élet csak az önző kéjvágyat elégíti ki, mely tönkreteszi a szerelmet, és az önzés poklára juttat. Ezért kellett ezeknek az embereknek szenvedniük, s ezért voltak a bűzlő iszapban, melyet saját maguk készítettek elő maguknak még a földi életük során azzal, hogy vétettek a tisztaság ellen.

Hirtelen észrevettem édesapámat is ebben az irtózatos mocsárban. Fájdalom járta át a testemet, és hangosan felkiáltottam: „Apám, te mit csinálsz itt?!” Apám síró hangon válaszolt: „Édes lányom, ez a házasságtörés bűneiért van! Hála az én szeretett feleségemnek, a te édesanyádnak, aki több mint 38 éven keresztül imádkozott értem és a megtérésemért, és példás életet élt, megmenekültem a pokolból. Csak annyit mondhatok, hogy itt a legnagyobb fájdalom az Isten utáni vágyakozás, aki maga a szeretet, és aki a mi bűneink miatt rettenetesen szenved! Mi itt mind szenvedni akarunk, hogy ezáltal megtisztulhassunk a bűneinktől, és megérjünk a szeretetben, mert a mennybe csak tiszta szívvel juthatunk.”

Apám nyolc évvel a halála előtt tért meg. Mély alázatossággal esedezett Isten bocsánatáért, de még nem töltötte le a bűnei következményeiért járó büntetését. Őszintén megbánta és meggyónta bűneit, feloldozást nyert, a bűnei következményei azonban még nem voltak helyrehozva. Ezért volt a tisztítótűzben, ahol borzalmas kínokban volt része.

A bűnbánat és az elkövetett bűnök elégtétele azon dolgok közé tartozik, melyekről nagyon könnyen megfeledkezünk. Mikor a Legszentebb Oltáriszentségben jelen lévő Jézus színe elé járulunk és dicsőítjük őt, elégtételt nyerünk a bűneink következményeiért. A szentmise és az Oltáriszentség imádása az egyetlen út, mely egyenesen a mennyországba vezet minket. Ezt jegyezzék meg! Ez mindanynyiunk számára rendkívül fontos.

 

A pokol kapui előtt

 

Váratlanul egy félelmetes szakadék nyílt meg a lábam előtt, melyet nem is tudok szavakkal leírni. A reménynek egyet­len sugarát sem fedeztem fel benne. A gyűlöletnek ez a „gödre” ellenállhatat­lanul vonzott magába. Halálos félelem kerített a hatalmába. Tudtam, ha beleesem, egyre mélyebbre és mélyebbre zuhanok majd, egészen a visszafordíthatatlan kárhozatig. A bűnbánat halvány felvillanása, melyet még éreztem a lelkemben, annyira felbőszítette a gonoszság szakadékában tartózkodó démonokat, hogy valamennyien dühösen nekem rontottak. Gyűlöletük égetett, és elképzelhetetlen kínokat okozott. Nem találok olyan szavakat, amelyekkel ezt a horrorba illő rémséges jelenetet lefesthetném. Hirtelen azt éreztem, hogy Szent Mihály arkangyal erősen megfogott és megmentett attól, hogy „elsüllyedjek” a gonoszság iszonyatos szakadékában.

Megvilágosodott előttem, hogy Jézus ezzel a tapasztalattal arra akart emlékeztetni, mikor sok éven át önként és tudatosan merültem el a legkülönbözőbb bűnök fertőjében, s ez olyan lelki bomláshoz vezetett, hogy már közel álltam a teljes közönyösség állapotához – tehát az emberiesség olyan mértékű pusztulásához, melyben elzárkózunk az isteni irgalmasság elől. A lecke, amire Jézus megtanított, világos volt: ha a bűn végképp tönkreteszi az ember fogékonyságát Jézus szeretetére, akkor teljesen önzővé válik, és csakis gyűlöletre lesz képes. Az ilyen ember – akárcsak a gonosz szellemek – gyűlölni fogja Istent és az embereket, s a halál pillanatában majd gyűlölettel telve utasítja el Isten irgalmasságát, s ezáltal a pokolba, az örök kárhozatra jut.

(folytatása következik)

 

Gloria Polo

 

 

 

 

 

korábbi   |   következő vissza

Copyright © Wydawnictwo Agape Sp. z o.o. ul. Panny Marii 4, 60-962 Poznań, tel./ fax: 61/ 852 32 82 | tel. 61/ 647 26 86