Bűnből a szabadságba

Szerző: świadectwo

Teljesen véletlenül fedeztem fel ismerősöknél az Önök lapját, és nagyon megrendítő volt számomra az emberek őszinte és fájdalmas vallomásait olvasni. Ekkor tudatosodott bennem, hogy ideje nyilvánosságra hozni mindazt, amit néhány évtizede átéltem – hátha másoknak ez figyelmeztetésként szolgál majd. Lehet, hogy egyesek majd undort vagy sajnálatot fognak érezni – ez van. Én is gyakran átéltem ezeket az érzéseket.

Nem írom alá a nevemet (túlságosan szégyellem magam), de szeretném megosztani veletek életem legfájdalmasabb részét. Kevesen tudják mindezt rólam – egy kezemen meg tudom számolni, hányan. Nem könnyű visszatérni a múltba, de mikor az abortusz kérdése körüli vita bumerángként tér vissza újra és újra, szeretnék tanúságot tenni személyes igazságomról.

Nyugdíj előtt álló idősebb asszony vagyok, nem kis élettapasztalattal. Boldog családom van: férjem, fiam, unokák, jó munkám és jó anyagi hátterem.
De a lelkem mélyén mindig ott van velem annak az emléke, ami hosszú évekkel ezelőtt történt - és újra és újra visszatérve kínoz a mai napig.

Első, ifjúkori szerelmi kapcsolatom a nemi élet elkezdésébe való kierőszakolt beleegyezésemmel és egy nem tervezett terhességgel végződött. Mindketten fiatal, lázadó egyetemisták voltunk. Ami az állapotomat illeti, 5 hónaposan bizonyosodtam meg róla, túl késő volt már abortuszra gondolni. A szülés és annak körülményei, valamint az emberek és élmények olyan borzalmasak voltak, hogy fél évvel később, amikor ismét teherbe estem, attól féltem a legjobban, hogy megismétlődik mindaz, amit átéltem a kórházban. Ezt még tetézte sok, úgymond „együtt érző” ember tanácsa és befolyása, akik látszólag aggódtak értem és féltettek. A kolléganőim és unokatestvéreim siránkoztak, hogy se lakásom, se pénzem, és „az életrajzom is megszakadt”. A nőgyógyásznőm beszélt a tudatos anyaságról, szervezetem túlterheléséről, amit az „egyik terhesség a másik után” kivált. Ijesztgettek a korábban beszedett gyógyszerek káros hatásával, míg végül egy másik nőgyógyásztól, akihez elmentem, meghallottam a szavakat: „Szülünk vagy eltávolítjuk?” Mintha arról kellett volna döntenem, hogy csokis vagy vaníliás fagyit kérek-e... Még kétségeim voltak, de akkor elkezdtek beszélni nekem a „magzatról”, a „sejtek halmazáról”, annak lehetőségéről, hogy az első terhességet ilyen hamar követő második esetében, a gyerek sérült lesz. És egyáltalán mit leszek képes a gyerekeimnek nyújtani...?! Folyamatosan bűnösnek éreztem magam. De még nem értettem, hogy ez az egész hazugság! Fiatal párom szerette volna először befejezni tanulmányait (akkor írta diplomamunkáját), emellett még lakást is béreltünk. Azt mondta, hogy a második gyermek talán még korai, de a döntést rám bízza. Éreztem, hogy óriási felelősség hárul rám – magam, élő gyermekem, meg nem született gyermekem és kedvesem boldogsága miatt.
Az ő családja nem volt nyitott a segítségnyújtásra, az enyém pedig állandóan szemrehányásokat tett „a tudományos karrier lehetőségének elfecsérlése” valamint „az élettársi viszony” miatt. Magukkal ragadtak bennünket a szemrehányások és a becsvágy, nem tudtunk támaszt keresni.

Akkoriban nem mutogattak se filmeket, se fényképeket az anyaméhben lévő gyermekek életéről, nem voltak viták, fényképek, TV műsorok erről a témáról, legalábbis én nem találkoztam ilyenekkel. Nem volt szerencsém olyan emberekkel sem találkozni utamon, akik visszatartottak volna, s azt mondták volna „ne tedd ezt” vagy, hogy „van más lehetőséged is”. Az egész világ elfordult gyermekemtől és tőlem – a megfélemlített anyától. Pedig ösztönösen éreztem valamilyen belső ellenállást, de nem tudtam megmagyarázni. A legjobb barátnőm és gyermekem apja elkísértek az orvosi rendelőbe, ahol megtörtént az abortusz – a mi pénzünkért! De nem azt szeretném ezzel mondani, hogy mások hibáztak, s nem én. Nyilvánvaló, választottam: második gyermekem számára nem adtam esélyt az életre. Rögtön a szörnyű „kezelés” után – ahogy ezt szépen nevezik – rettenetes érzéseim támadtak. Először teljes üresség és tehetetlenség. Üldözött a gondolat: Mit tettem? Nem bírtam a szeretett férfira nézni, látványa undorral töltött el. Azt hiszem, őt hibáztattam a megtörténtekért, bár próbáltam e gondolatokat elterelni. A mai napig nem fogtam fel, hogy voltunk képesek ilyen könnyen saját gyermekünket megölni. A legrosszabb az volt, hogy idősebb gyermekünkre tekintve állandóan olyan kérdéseket tettem fel magamnak, amelyek örökre válasz nélkül maradtak – milyen nemű lett volna a gyermek és, hogy nézett volna ki. Ennek miért engedtem meg, hogy éljen, a másiknak pedig miért nem? Mindaddig nem voltak különösebb egészségügyi gondjaim, de az abortusz után hormonális problémák léptek fel nálam, néhányszor előfordult, hogy a menstruációm eltartott pár hétig is, amire az orvosom nem tudott magyarázatot adni. Ezek a tünetek elmúltak, de a fájdalom megmaradt, s egyre nagyobb lett. A legrosszabb az volt, hogy nem tudtam erről senkivel sem beszélni. Állandóan aggódtam ugyanis, hogy nem vagyok jó anya, hogy olyan valaki, mint én, nem lehet jó anya. Azokban az időkben nem jártam templomba, nem voltam hívő. Nem tudtam, hogy mindaz, amit átélek, az az abortusz utáni szindróma (PAS, post-abortus-syndroma), erre csak néhány évvel később hívta fel figyelmemet egy pszichológus, akihez elmentem, s aki elmagyarázta mi a probléma lényege s, hogy nem vagyok kivétel.

Szeretteimhez való viszonyom hirtelen feszültségekkel telt meg; egy nyugodt és kiegyensúlyozott személyiségű emberből idegronccsá váltam. Még gyermekemmel szemben is hol túlgondoskodó voltam, hol pedig kimondottan agresszív, mintha irányába éreznék szemrehányást, hogy ő él, míg a másik meghalt. Vagy mintha attól félnék, hogy ő is meghal. Az abortuszról álmodtam éjszakákon át, s összetörve ébredtem fel; szerelmem pedig azt mondogatta, hogy pszichiáterhez kellene fordulnom, mert kezdek megbolondulni... Ezért aztán többé már nem mondtam neki semmit. Elkeseredésem csak növekedett, amikor babakocsis fiatal anyákat vagy terhes nőket láttam az utcán – én is egy lehettem volna közülük, de én megöltem a gyermekemet!

Ebben az időben partnerem más nővel lépett kapcsolatba – és bosszúból én is megcsaltam. Akkoriban fogamzásgátló tablettákat szedtem, melyeknek sok mellékhatása volt, felborult az emésztésem
és a ciklusom, s mindemellett fizikailag és lelkileg is borzalmasan éreztem magam. Így eddigi problémáimhoz újabbak csatlakoztak. Akkoriban még nem kötöttem össze az „abortusz” fogalmát a „fogamzásgátlással”, de ma már látom, hogy mindez egy egész egységet alkot. Szerencsétlenségem forrása az volt, hogy nem hittem Istenben, egoista és önhitt voltam. Akkoriban nekem úgy tűnt, hogy én vagyok a legboldogtalanabb ember ezen a földön, és már nincs esély számomra. De még ebben sem voltam alázatos, nem volt bennem megbánás, csak lázadás és önhittség.

Voltak olyan napok, amikor úgy éreztem, nem érdemes már élnem – megbuktam, mint anya, mint partner, mint nő, kapcsolatom, amely a legfontosabb volt számomra, szétesett, mint egy kártyavár. Úgy döntöttem, hogy öngyilkos leszek. Mindent elterveztem: hogyan küldöm el a fiamat a nagyszülőkhöz 2 napra, hogy maradok otthon egyedül, hogyan végzek magammal. Ha aznap az akkori szeretőm nem dönt úgy, hogy felkeres, vagy ha berigliztem volna az ajtót, akkor ma már nem élnék.

De megmentettek és a pszichiátrián kötöttem ki. Ott senki sem vette figyelembe, amiket elvesztett gyermekemről meséltem. Egy nap megkérdeztem az orvosomat, miért írja le minden egyes szavamat, az abortuszról szólókat kivéve? A válasz az volt, hogy egy kaparás nem válthat ki ilyen depressziós tüneteket, és koncentráljunk a szüleimmel, valamint a partnereimmel való kapcsolataimra. Akkor még nem értettem, hogy megint hazugság áldozata vagyok, de éreztem, hogy ezek a beszélgetések semmit sem adnak nekem. Kiírtak a kórházból, hazamentem az üres lakásba, mert a kisfiammal a szüleim foglalkoztak. Sem a szeretőm, sem első szerelmem nem látogatott meg. Úgy éreztem magam, mint egy fáradt öregasszony, és nem tudtam mit tegyek. Ezután néhány különös és borzalmas év következett. Vergődtem a kétségbeesés és a felejtés vágya között. Régi kedvesem új családot alapított, aztán elvált és újra megnősült. Féltem a magánytól, s újból beleestem egy értelmetlen kapcsolatba, kiderült ugyanis, hogy a férfi bűnöző volt. Vele is teherbe estem – s mintha nem emlékeznék iszonyú tapasztalataimra – ezt a terhességet is megszakítottam. Későn vettem észre (de lehet, hogy tudat alatt halogattam a döntést), de ez a partnerem sem akart gyereket – elég gyorsan talált egy nőgyógyászt, aki a tizenkettedik héten (!) elvégezte a „kezelést”.

Borzalmas ürességben éltem, semminek nem volt értelme, jelentősége, még a szenvedésnek sem. Így nézhet ki a pokolba vezető út. Az életet félreértések sorának tartottam, sőt, úgy gondoltam, hogy még jó is, ha elvetetem a terhességet, hiszen nem vagyok anyának való, nem tudok normális kapcsolatot, otthont teremteni. A gyerek apja sem volt apaságra való, hiszen hazudott nekem, hogy nem lehet gyereke, mindezt azért, hogy beleegyezzek az együttélésbe. Csak utána derült ki, hogy egyszerűen csak nem akart óvszert használni. Nekem pedig annyira tönkrement a májam és a vesém, hogy nem szedhettem fogamzásgátlót, előrehaladott állapotú felsebesedéseim és vérzékenységem miatt pedig nem alkalmazhattam sem spirált, sem zselét, sem pesszáriumot. Így partnerem az én egészségem és gyermekünk élete (k)árán biztosította magának a kényelmet az ágyban...

Fájdalommal írom le, hogy amikor másodszor is az abortusz mellett döntöttem, már sajnálatot sem éreztem, csak dühöt és félelmet. Hiszen egy hazugságon és kétségbeesésen alapuló kapcsolat nem adhatott nekem erőt, ezért sem akartam belőle gyereket. A gyermekre és tisztességtelen apjára gondolva kizárólag csak kedvetlenséget éreztem. Úgy tűnik, mindenkinek az jut, amire rászolgált, nekem olyan férfim volt, aki akkori, totálisan lezüllött erkölcseimnek megfelelt. A szeretőm ott csapott be, ahol csak tudott, később megtudtam, hogy lop is, és a lopott holmikkal kereskedik. Zajos életünk volt: alkohol, kábítószerek, nagy bulik. Akkoriban azt beszéltem be magamnak, hogy nem akarok egyedül lenni – de lehet, hogy egyszerűen csak mindegy volt?

Viszonyunk kezdetén nem tudtam, milyen árat fogok fizetni érte. Fiatal lányok gyakran nem mérik fel, hogy milyen kíméletlenek tudnak lenni a férfiak, ha nem szeretnek igazán, csak elcsábítják és kihasználják a kiszemelt nőt.
Az ilyenek sosem vállalnak felelősséget egy családért, egy gyermek életéért, csak egy hiba eredményének tartják azt, véletlennek, vagy egyszerűen csak „pechnek”, ahogy az én partnerem fogalmazott. Ez az eset kiváló példája annak, hogy amikor akár egyetlen parancsolatot is megkérdőjelezünk, utána nagyon könnyen kétségbe vonhatjuk a többit – akár az összeset is.
A szerelemről és szabadságról szóló téveszmék bűvöletében házasság nélkül éltem egy férfival, keresztülhúzva a „ne paráználkodj” parancsát, s innen már könnyű lépés vezetett a „ne ölj” parancsolatának megszegéséig. Együttélésem egy bűnözővel, az üresség és iszony, melyet emiatt éreztem, mind nagyobb undorral töltöttek el saját magammal szemben, és mind gyakrabban visszatértek öngyilkossági gondolataim. Mikor emlékezetemben visszatérek ezekhez az időkhöz – elmúlt már ugyan 35 év – csodálkozom, hogy tudtam mindezt elviselni magam körül és magamban. Káosz, elveszettség, hazugságok, átkok, érzelem nélküli szex – mindezt elfogadtam jó pár éven keresztül. Azt hiszem akkoriban nem hittem benne, hogy valami jobbat érdemlek, tudat alatt meg akartam büntetni magam – befejezni mindazt, amit öngyilkossági kísérletemmel elkezdtem. Furcsa, hogy ilyen romlottságra, – vagy inkább erkölcsi közömbösségre – voltam képes, mintha elszáradt volna bennem a lelkiismeret, s talán még a mélyebb érzések is. Végül észrevettem, hogy a fiam kezdi felvenni a partnerem egyes szokásait, aggódni kezdtem érte, és akkor fejeztem be végérvényesen ezt a beteg kapcsolatot. A felelősségérzetnek ezen utolsó morzsái óvtak meg a végső lezülléstől és fiam életének tönkretételétől.

Nem is tudom, milyen csoda folytán sikerült elég gyorsan megszabadulnom a bűnözőtől, tisztességes munkát és lakást találnom. Lehet, hogy nagynéném imáinak köszönhetően, ő volt ugyanis az egyetlen a családban, aki hitt bennem; vagy talán más jóakaróim imái, vagy az elhunytak támogatása segített? Vagy valamelyik szent közbenjárása? Biztos vagyok benne, hogy nem szolgáltam rá a segítségre, ám mégis megkaptam. A kegyelem felfoghatatlan dolog. De nem volt könnyű, és az öngyilkosság kísértése gyakran visszatért. Amikor egyedül maradtam, fizikailag és lelkileg is roncs ember voltam. Nem tudom pontosan leírni, miket éltem át, csak annyit mondok, hogy a pokolban éltem – és ez hosszú éveken keresztül tartott. Addig, míg egyszer valamelyik Húsvét előtt, valahogy sehogy sem találtam a helyemet s végül elmentem a templomba. Borzalmasan félve, nyugtalansággal telve, de egyfajta belső elhatározásból elmentem gyónni. Először is azért, hogy beszélgessek valakivel, aki nem ismer engem. Nem tudom, hogy mit érzett a gyóntatópap, hiszen elsőáldozásom óta nem jártam templomba. Egész idő alatt sírtam, néha még megszólalni sem tudtam.

 

 

Ez volt megtérésem kezdete…


Egy bizonyos idő után rájöttem, hogy minden bűnöm alapja a rettenetes önhittség, hogy mindenről egyedül akartam dönteni, mert úgy gondoltam, hogy jogom van megítélni, mi a rossz és mi a jó, mit tehetek és mit nem, és dönthetek a saját és gyermekeim életéről. Még az életmódról, „szerelemről” és abortuszról szóló hazugságokba való beleegyezés is, és az olyan „csábítók”, emberek bevonzása, akiknek legfőbb érdekük, hogy úgy viselkedjek, ahogy nekik kényelmes – ez is mind-mind az önhittségemmel állt összefüggésben. Nem akarok most a környezetem részvétele felett ítélkezni (Isten bocsásson meg nekik) amúgy is tragikus életemben, de időnként visszatér bennem egyfajta neheztelés a körülöttem élők iránt. Gyakran felteszem magamban a kérdést: Miért nem voltam okosabb, becsületesebb, tisztább? Miért kellett mindezeken a szörnyűségeken átesnem, és halálra ítélnem két gyermekemet? Vajon mi lehet most velük? Vajon bocsánatot nyerhet-e a bűnöm? Évekig gyötört és még néha ma is visszatér e gondolat. Az az érzésem, hogy amikor az emberek drámai döntések előtt állnak, a rossz minden erejét egyesíti, hogy megnehezítse a választásukat, eltorzítva a valóság valódi képét, egyszerűen bűvöletbe ejt. Ezt tapasztalataimból és azokból a beszélgetésekből tudom, amelyeket olyan nőkkel folytattam, akik szintén átestek abortuszon. Tetteink visszafordíthatatlanságának tudata és a tehetetlenség bűntudatot szül, ez tönkreteheti a reményt, a méltóságot és valóban könnyen összeroppanáshoz, öngyilkossághoz vezethet. Valamikor kezembe akadt Jacek Salija domonkos atya kis könyvecskéje arról, hogy mi is valójában az abortusz.* Csak ekkor ébredtem rá teljes valójában bűnöm szörnyűségére, és csak ekkor jutott el mélyebben hozzám, hogy mit is tettem. De ami azelőtt az öngyilkosságba taszított, most új dolgot nyújtott nekem: az alázatot. Szerettem volna megváltani, levezekelni a bűnömet, figyelmeztetni rá más nőket és férfiakat, de tudtam, hogy ez lehetetlen. Magányosnak éreztem magam, és megint kétségbeestem volna, ha nincsen velem az Úristen kegyelme.

Mikor egy újabb gyónás alkalmából a reménytelenségre és arra panaszkodtam, hogy az abortusszal járó bűn túl nagy ahhoz, hogy megbocsátható legyen, akkor az atya egy lelkigyakorlatot ajánlott nekem. A lelkigyakorlat alatt jöttem rá arra, hogy ismét a gőg bűnébe estem, hiszen az Úristen irgalmassága sokkal nagyobb az én bűnömnél. Ezen kívül megértettem, hogy nem csak bíró és hóhér voltam gyerekeim számára, hanem áldozat is egyben – egy olyan embertelen rendszer áldozata, amely engedélyt ad az anyák ámítására vagy a félelmükön, magányukon való élősködésre, és a meg nem született gyermekek megölésére a törvény magasztosságának nevében. Voltak olyan napok, amikor ki akartam menni az utcára és üvölteni: Adjátok vissza a gyerekeimet! Időnként nem volt kedvem élni sem…

De a jó Pásztor vigaszt nyújtott számomra és megmutatta, hogy van egy feladatom, amelyet teljesítenem kell: élő gyermekem anyjaként és olyan személyként, aki az imádság és a lelki örökbefogadás révén segíteni tudok más, abortusz által fenyegetett gyermekeknek.
Ez a misszió enyhíti a fájdalmat, de időnként azért sírni szeretnék, mikor gondolataim a múltban járnak. Az Úr azonban irgalmasabb, mint gondolnánk, s még a legszörnyűbb bűnösöknek is megkegyelmez. Számomra megadta, hogy életem őszén megismertem az igazi szerelmet. Hosszú évekkel ezelőtt megismertem egy jó és nemes lelkű férfit, aki szintén megtért, miután évekig egy szekta tagja volt. Egyházi esküvőnk volt és most boldog családként élünk, a házasság szentségével s a Szentlélek erejével eltelve. Végre elhittem, hogy képes vagyok szeretni, és engem is szeretnek. A férjem ismerte az egész élettörténetemet, s bár eleinte féltem, hogy a múltam beismerése kapcsolatunk végét jelenti majd, de ő elfogadott, összes szörnyű bukásom ellenére, mint jövendőbeli feleségét.

Időnként elborzadva gondolok az Utolsó Ítéletre, ahol meg nem született gyermekeim megvádolhatnak, de óv ezektől az Úristen irgalmasságába vetett bizalmam. Nagy fájdalom és kereszt volt számomra, amikor megtudtam, hogy nem lehet több gyerekem – nagyon szerettünk volna a férjemmel utódot, de úgy látszik az Úristen úgy döntött, hogy több esélyt nem kapok, hiszen kétszer önkényesen magamtól mondtam le róla. De lehet, hogy mindez csak egészségi állapotomból és koromból fakadt, hiszen amikor összeházasodtunk már harminc egynéhány éves voltam. A következő megrázó hír számomra az volt, hogy – már a fiam esküvője és első unokám megszületése után – megtudtam: tinédzserként a menyem is átesett egy abortuszon. Gimnáziumi haverja elhitette vele, hogy az óvszer és a spermaölő tabletták szedése „tuti biztos” – ennek ellenére terhes lett. Hisz régóta köztudott, hogy a gyógyszeripar a fiatalok éretlenségét és naivitását kihasználja gyártva e termékeit. A menyem nagyon félt a szülei haragjától, a gúnyolódástól és gondoktól, hogy kidobják az iskolából, hogy rossz fényt vet rá a dolog – ezért könnyen beleegyezett haverja tanácsába, aki pénzt szerzett és mindent „elintézett”. Semmit nem mondott el még az anyjának sem. Mikor nekem elmesélte, mindketten sírtunk.

Hallgatva történetét azt gondoltam, hogy milyen kevés hiányzott ahhoz, hogy mindkettőnket megmentsenek a halál választásától. Egyetlen szó elég lett volna, hogy visszatartsák a rosszat – de sajnos senki sem mondta ki ezt az egy szót. A menyem ugyanolyan kétségbeesést, depressziót és tehetetlenséget élt át, mint egykor én, de az Istenbe vetett hit, megbánás, ima és a boldog házasság kigyógyította a szomorúságból. Igyekszem – amennyire csak tudom – környezetemben lebeszélni az asszonyokat az abortuszról, elmesélve nekik, mivel jár mindez és milyen következményei vannak.

De tudom, hogy mindez kevés – ezért írom ezt a levelet. Nem mondtam el se a fiamnak, se a menyemnek, hogy mit tettem egykor – egyszerűen képtelen voltam nekik elmondani. Ez is mutatja, milyen szörnyű cselekedet az abortusz, hiszen keresztülhúz olyan alapvető dolgokat, mint amilyen az élethez való jog, az anyaság – azaz a női mivolt lényegét. Vajon a fiam képes lenne továbbra is szeretni, s vajon rám bízná-e két gyermekét, ha tudná, hogy megfosztottam testvéreitől? Mindig panaszkodott, hogy egyedüli gyerek. Nagyon félek, hogy az abortuszról tett vallomásom teljesen megváltoztatná hozzám való viszonyát. Felségével, igaz, együtt érzett és megbocsátott neki, de az anyját minden gyermek tiszta, becsületes, szerető és gondoskodó nőnek szeretné látni – és nem olyannak, aki képes megölni utódait. Amúgy az atya és a pszichológusom szerint sincs értelme annak, hogy a fiam lelkét terheljem a történtekkel.

Nemrég beszélgettem az utcán egy fiatal feminista hölggyel, aki a nők abortuszhoz való „jogát” védte. Semmilyen érvelést nem engedett közel magához, mígnem meg nem kérdeztem tőle, beszélgetett-e már olyan személlyel, aki öngyilkosságot szeretett volna elkövetni egy abortusz miatt. Azt mondta, hogy nem, mert ilyen nő nem is létezik. Akkor én, egy pillanat gondolkodás nélkül, rávágtam, ami szinte a szívemből szakadt ki: akkor most épp egy ilyen nővel beszélget, továbbra is saját, abortusz-párti véleményét védve, a választás igazi szabadságával szemben. Igazi választásról akkor beszélhetünk, ha ismerjük döntésünk következményeit. És ne mondjuk, hogy a nőknek joguk van ölni. Nem tudom, pontosan mi motiválta kifakadásomat, de eredménye megdöbbentő volt: beszélőpartnerem elsápadt és elmenekült, arcán pánik nyomai voltak láthatóak, mert egyszerre rávilágítottam a titokra, a feminista gondolkodásmód igazi okaira. Tudom, hogy a nők az abortusz után gyakran megsavanyodnak, utálják magukat, gyűlöletüket megpróbálják más férfiakra vagy nőkre és gyermekekre átruházni, ehhez társul egyfajta féltékenység, azokra, akik mégis úgy döntöttek, hogy megszülik gyermeküket.

Senki sem akarja rosszabbnak érezni magát, szeretjük tetteinket kimagyarázni, s épp ezért az abortuszt megjárt nők gyakran tartják nevetségesnek a várandós mamákat és a sok gyerekes családokat, felháborodva „meggondolatlanságukon” és „visszamaradottságukon”. Ezek szintén a hamis feminizmus forrásai, egyfajta lenéző álláspont, vagy a megsebzett áldozat pozíciójának hangsúlyozása és a férfiaktól való iszonyodás. Ez olyan „dominó-effektus”: a gonoszság megbosszulja önmagát és fertőző, átmegy a következő generációra. Jól ismerem mindezt, mert hasonló érzéseim voltak. Mégis, az Úristen néha betekintést enged a teljes igazság megismerésébe és megbocsát – csak Ő, mert sem orvosnak, sem pszichológusnak, sem pszichiáternek, sem szeretett rokonnak, barátnak nincs ilyen jellegű ereje. Az emberek csupán a Teremtő eszközei lehetnek.
Az Úristennek ezt a megbocsátását tapasztaltam magamon, és most én próbálok megbocsátani másoknak: a férfiaknak, akik meggondolatlanul gyermeket nemzettek nekem aztán pedig nem vállalták őket és nem harcoltak az életükért, csak „meg akartak szabadulni a problémától”, amely gátolta őket kedvteléseikben és kényelmükben; az orvosoknak, akik nem mondták el a teljes igazságot az abortuszról és annak következményeiről, de fizetségért készségesen felajánlották gyermekeim meggyilkolását, sőt még rá is beszéltek; a szörnyű, brutális, megvesztegethető főnővéreknek, ápolónőknek és orvosnőknek a kórházban, ahol embertelen körülmények között, koncentrációs tábori légkörben szültem meg első gyermekemet, ami nagy megrázkódtatást és félelmet váltott ki bennem a következő szülésekkel szemben;
a – gyakran egyáltalán nem olyan biztonságos – fogamzásgátlókat hirdető reklámok és cikkek szerzőinek; a kolléganőimnek, akik először a tablettára beszélnek rá, aztán a „kaparásra” – amit úgy állítanak be, mintha a „probléma megoldásának” normális és helyénvaló, egyszerű módja lenne; a szomszédoknak, rokonoknak, pletykálkodóknak; a kisgyermekes, és a következő „útban lévő” kicsivel megáldott fiatal pár nehézségeit közönyösen vagy idegenkedve nézőknek; a papoknak és az úgynevezett hívőknek, akik vagy keveset, vagy meggyőzés nélkül beszéltek ezekről a problémákról fiatalságom idején; a lakást bérbeadóknak, akik hallani sem akartak a kisgyerekek ről; és magamnak – a hülye, naiv, eltévedt, tehetetlen, félelemmel teli egoistá nak – , aki rendkívül beképzelt módon arról volt meggyőződve, hogy szabad döntési „joga” van egy ember – a saját és gyer meke – életének megfosztására vonatkozóan.

A bűn valójában halál – ezt a lehető legrosszabb módon, gyermekeim megölésébe beleegyezve és öngyilkosságot megkísérelve tapasztaltam meg. A bűn az ölés vágyához és teljesítéséhez, a lelki és fizikai halálhoz vezet. A menyem korabeli pszichológus doktornő, akihez férjem rábeszélésére elmentem, sok évvel az abortuszt követően kivezetett a depresszióból és a folyamatos önvádból. Valamikor azt mondta nekem, hogy az embernek valami nagyobbra van szüksége, mint ő maga, hogy legyen perspektívája, legyen kiindulópontja, támasza. E nélkül parányi részecskék vagyunk csupán, melyek szétszóródnak itt vagy ott az ürességben, egyedülállók és elveszettek. Vagy állatok, akik felfalják kölykeiket. Most nemrég értettem csak meg teljesen e szavakat. Az Úrra való rátalálásnak köszönhetően belátást kaptam bűneim mélységébe, és az Úr, az Életadó Isten hatalmas jóságába, aki nem büntetni, hanem megmenteni kívánja a bűnösöket.

Köszönet – a megannyi megsemmisítési próba ellenére – irgalmasan megmentett életemért, a családom életéért, a férjemért, fiamért, menyemért, unokáimért. Bocsánatot kérek, hogy nem tudtam mindig megvédeni az életet, hogy nem tudtam anyja lenni összes gyermekemnek. Most, mikor a fiamnak saját gyerekei vannak, abban van bizodalmam, hogy egyikük sem tesz ilyen szörnyűséget soha, mint réges-régen a nagyanyjuk, és nem kell majd cipelniük életük végéig ezt a szörnyű terhet. Könyörgöm az anyáknak, akik kételkednek, hogy megszüljék gyermeküket – ne ítéljétek apróságotokat a fizikai halálra, magatokat lidércnyomásra, mely árnyékként fog benneteket követni, amíg éltek! Nektek megadatott az élet lehetősége, adjátok meg ti is gyermekeiteknek! Arra kérek mindenkit, aki ezt olvassa: ne tanácsoljátok senkinek az abortuszt, ne legyetek némák vagy közömbösek, mikor ilyen javaslatot hallotok! De ami a legfontosabb, és ez minden embert érint: ne reagáljatok felháborodással, haraggal, ironikus megjegyzésekkel, nevetéssel, gúnnyal vagy türelmetlenül, ha azt halljátok, hogy valaki gyereket vár – még akkor sem, ha nagyon fiatal vagy öreg, férj nélküli, nem hívő, beteg, nincs miből élnie, vagy ha úgy vélitek, hogy ostoba, felelőtlen, komolytalan az anyaszerepre. Ki tudja, talán ha kedvesen, megértően bántok velük, megmentitek egy ember életét?

Ha levelem segített valakinek a helyes döntésben, ha csak egyetlen életet is megmentett, betöltené szerepét, nekem pedig enyhülne a lelkem. Köszönöm mindazoknak, akik kinyomtatják levelemet, és szóba hozzák ezt a fájdalmas, égető témát. Szívélyesen üdvözlöm őket. Az Úr áldása legyen mindazokon, akik hozzáférhetővé teszik vallomásomat.

 

Egy megtört nagymama

 

 

Jacek Salija lengyel nyelvű könyvéhez „hasonló” magyar nyelvű kiadvány a Ja zum Leben megbízásából az Alfa Szövetség által kiadott „Miért sírsz, Mirjam?” c. könyv, melynek alcíme: Nők beszélgetnek magzatelhajtást követő szenvedésükről – Orvosok számolnak be az abortusz okozta lelki szövődményekről; A Post-Abortus-Syndrome (PAS) – ford. megj.

korábbi   |   következő vissza

Copyright © Wydawnictwo Agape Sp. z o.o. ul. Panny Marii 4, 60-962 Poznań, tel./ fax: 61/ 852 32 82 | tel. 61/ 647 26 86