Kiragadva a pokol előcsarnokából (2. rész)

Szerző: świadectwo

A 4. számban megjelent egy olvasónk tanúságtételének első része. A szerző a ravensbrücki koncentrációs táborban raboskodott, s azokat a megrázó élményeit tárta fel a beszámolójában – többek között a mardosó éhséget, a dermesztő hideget, a bántalmazást, a nehéz és kimerítő munkát –, melyek a kétségbeesett öngyilkossági kísérletéhez vezettek. Szerencsére az utolsó pillanatban megjelent előtte Szűz Mária karján a Kisdeddel, és lebeszélte őt erről a kétségbeesett tervéről. A mai számban ennek a megható tanúságtételnek a második, s egyben befejező részét tesszük közzé.

Egy kis idő múlva Liza nővér elutazott valahova, és ezalatt egy SS-felügyelőnő helyettesítette őt. Akkor lépett érvénybe az a kegyetlen parancs, hogy minden cigány származású nőt sterilizáljanak, 10 évestől 60 éves korig. Sorjában, egymás után léptek be a rendelőbe, majd rövid idő elteltével távoztak onnan, miközben hangosan szitkozódtak, és a hasukat fogták. Sebészi beavatkozást hajtottak rajtuk végre, mely meddővé tette őket, hogy már soha többé ne szülhessenek gyermeket. Ez a tudat fájdalmasan érintett engem: „Hogy ne lehessenek gyermekeik? Akkor minek élni? – kérdeztem magamtól. – Hogyan lehet gyermekek, reménység nélkül élni?”

Szerencsére a börtön hóhérainak nem sikerült véghezvinni a gaztetteiket, mert a németek vesztésre álltak – hadseregük elkezdett kivonulni Oroszországból. Egyre gyakoribbak voltak a légitámadások. Olyankor eloltották a villanyt, s a sötétben legalább néhány percre lehunyhattuk a szemünket. „Berlin felé repülnek…” – találgattunk. Bizonyos időn belül a bombázók visszatértek, néha egy óra múlva, néha még hamarabb. Éreztük, hogy nyomorúságos helyzetünk a végéhez közeledik, a háború hamarosan véget ér.

A parancsnok kiadta az utasítást, hogy a táborban válogatást kell végezni. A bizottság tagjai SS-tisztek voltak; előttük vonultak fel a foglyok. A nyomorékokat, az idősebbeket és a gyengéket válogatták ki. A parancsnok azt magyarázta, hogy a háború befejezésének közeledtével nem szabad, hogy az ellenség elgyötört és beteg női foglyokat találjon, ezért átszállítják őket egy másik táborba. Aznap a Kalisz városába való Ilonkát mentettük meg, aki nagyon gyenge volt és sánta. A lányok az ágy szalmazsákjában bújtatták őt el. Ilonka később így számolt be nekünk erről az eseményről: „Halotti csendben feküdtem ott, amikor meghallottam, hogy az SS-felügyelőnő bejött a kutyával. Nagyon megrémültem, remegtem az ijedtségtől, de úgy mentek el az ágy mellett, hogy a kutya nem érzett meg semmit.” Talán Szűz Mária vette őt az oltalmába, akihez egyfolytában imádkoztam.

 

Késő este az utolsó sziréna előtt kimentem a barakk mögé, mivel egyedül szerettem volna maradni néhány pillanatra, hogy találkozhassam Istennel. Az égboltra pillantottam, és imádkozni kezdtem. Abban a pillanatban furcsa nyikorgás ütötte meg a fülemet. Elindultam a hang irányába, és két nőt vettem észre, akik azt a targoncát tolták, melyen azelőtt a holttestekkel telerakott ládákat szállítottuk a krematóriumba. Mezítelen, halott női tetemeket pillantottam meg, egymásra dobálva, lelógó fejjel, nyitott szemmel és szájjal – mintha az egész világnak ki akarnák kiabálni a hitleri kegyetlenségeket… A targoncáról kezek és lábak lógtak le, egyik mintha a kocsit taszigálta volna – mintha segíteni próbálna barátnőinek ebben a szomorú tevékenységben. A varsói felkelésben résztvevő nők holttestei voltak, akik a házakra jellemző helyszűke miatt az ideiglenesen felállított sátrakban voltak elszállásolva. A szörnyűséges menet, melyet képtelen vagyok elfelejteni, elhaladt mellettem. A halott, fájdalomtól eltorzult arcok szinte esedezve rimánkodtak: „Ne feledkezz meg rólunk!” Mennyi kegyetlenséget követett el Hitler! De vajon csak ő…? Az ember milyen gyakran enged az ördög kísértésének!

Szerencsére nem minden német dőlt be a hitleri propagandának. A berlini családnál, ahol annak idején laktam, nem volt semmilyen „heil Hitler!”, hanem így köszöntötték egymást: „Grüss Gott!” Valamennyien erős hitű emberek voltak, s az ördög az ilyen helyzetekben
tehetetlen.

Egy napon arra lettünk figyelmesek, hogy az egész táborban néma csend honol – sehol sem láttunk SS-eseket, és kutyákat sem hallottunk ugatni. Az alábbi javaslattal álltam elő: „Lányok, valami lóg a levegőben. Gyertek, imádkozzunk!” Letérdeltünk a ház előtt, kezünket felemeltük Isten felé, s reggeli buzgó imánkat az Oltalmad alá futunk… eléneklésével fejeztük be. Alig értünk a végére, kutyák ugatása és futkosó SS-esek „Los! Los!” kiabálása verte fel a csendes tájat. A megállón felsorakozott foglyokhoz vezettek minket, s valamennyien kaptunk egy három kilogrammos csomagot a Nemzetközi Vöröskereszttől. Aztán ötös sorba álltunk, majd késő este az SS-esek kivezényeltek minket azon a kapun, ahol annak idején az alábbi felirat fogadott minket: „Arbeit macht frei!”

Én három évvel azelőtt léptem át a kapu képmutató felirata alatt, mely valójában éhségben és fagyban végzendő nehéz munkát jelentett. „Szabadságot” csak a drót és a krematórium kemencéje adott… Most pedig – három évvel később – búcsúztam ettől a helytől, amely rengeteg fogságban tartott nő szenvedését látta, s a krematórium kéményeiből ömlő rendkívül sűrű, fekete füstgomolyag integetett búcsúzóul. A füst mintha vissza akart volna minket tartani, mert egyre lejjebb szállt, s amolyan gyászos búcsúöleléssel tapadt ránk, hogy sohase feledhessük el a hamvadó testek, csontok, haj bűzét. Isten veletek, barátnőim a rabságban, Isten veletek…!

A sötét felhők közül előbukkanó hold megvilágította a mély töprengésbe merült arcokat, és úgy tűnt, mintha az elsőt keresné, aki mindent feladva leül az út menti árokba, és várja a géppisztoly halálos lövedékét. A bizonytalanság összeszorította a szívünket: „Most mi lesz velünk? Hova visznek minket? Merre van az a hőn óhajtott és oly régóta várt szabadság?” Teljesen elfásultam, mégis igyekeztem a többiekkel lépést tartani, hiszen kénytelen voltam. Már minden érzés kihalt bennem: nem éreztem már sem sajnálatot, sem haragot, sem gyűlöletet a történtek miatt. Sőt sírni is képtelen voltam.

Az erőltetett menet lélekölő egyhangúságában úgy elmerültem a gondolataimban, hogy kezdtem félrebeszélni. Azt hittem, a fülem cseng: az Oltalmad alá futunk… dallamát véltem felcsendülni valahol a távolban. Kíváncsian tekingettem hátra, vajon ki énekel, de mögöttünk a nők lehajtott fejjel, gondolataikba mélyedve lépdeltek, némelyikük halkan imákat mormolt. Senki sem énekelt, csak én hallottam a dalt. Hirtelen a Teremtő hatalmát, az ő oltalmát éreztem meg felettünk, s ettől szinte felfrissültem. A falu házikói mögött, melyek mellett elmentünk, már felkelőben volt a nap. Én meg továbbra is hallottam az éneket. Egyre lassabban haladtunk, mintha valami meredek hegyen tartanánk felfelé. Lelassultunk, s fejünket egészen a földig hajtottuk. Minduntalan a könyörtelen sorssal harcoltunk…

Ekkor eszembe jutottak édesanyám szavai, mikor azt mesélte, hogy Jézusnak is a hegyre kellett felcipelnie a nehéz keresztet. Minél közelebb volt a Golgota, annál nehezebb volt a kereszt. Többször is elesett, de felkelt, és ment tovább. Ütötték-verték, gúnyolták, kinevették, leköpdösték, ő azonban szótlanul ment tovább, nem jajgatott, csak haladt tovább a súlyos teherrel a vállán. Többször is feltettem magamban a kérdést: „Miért? Miért Jézusnak, Isten Fiának kellett vinnie azt a nehéz keresztet? Miért engedte ezt meg a mindenható Isten, a Fiát szerető Atya?” S akkor a távolban egy óriási keresztet cipelő alakot fedeztem fel, akinek a válláról zsákok lógtak. Minden zsákra egy-egy embernek a neve volt felírva. Mikor az egyiken a saját nevemet – Adél – pillantottam meg, összerezzentem. „Ez én vagyok?” Jézus, aki a vétkeimmel teli zsákot vitte, elmosolyodott, és így szólt: „Kövess engem!” A súlyos zsákokkal megrakva lépdelt előttem, válla, karja csupa vér volt, a lábikráján véres csíkokat hagytak az ütések, a talpa is véresre volt horzsolva, a fejére meg töviskoszorút tettek…

„Los, los, weiter!” – szakította félbe váratlanul gondolataimat az SS-esek kiáltozása. Megtorpantam, hátraléptem, Jézust kerestem a pillantásommal, míg észre nem vettem, hogy a tömeg élén állt és mosolyogva szólított: „Kövess engem!” Nina, az idősebb barátnőm, kézen fogott, előrehúzott, én azonban Jézust hívtam: „Várj meg! Várj meg!” „Mi van veled? Mire vársz?” – kiabáltak rám a rabtársnőim. Abban a pillanatban mintha mély álomból ébredtem volna fel. Már sehol sem láttam Jézust. Kitéptem magam Nina karjából. „Engedj el! Miért húzol magaddal? Egyedül is megyek.” „Azt hittem, hogy már nem bírsz, csak segíteni akartam” – hallottam Nina válaszát, de mintha mérföldnyi távolságból szólna. Pillanatokon belül összeszedtem magam, s igyekeztem lépést tartani a többiekkel.

A nap egyre magasabban volt. Pihenőért esedeztünk, mert nagyon fáradtak voltunk, és mardosott az éhség. A minket őrző SS-felügyelőnő azonban ezt válaszolta: „Én is éhes vagyok, az az átkozott Gréta mégsem jött, hogy felváltson!” Tovább erősködtünk, hogy legalább egy rövid pihenőt engedélyezzen, és még a csomagjainkban lévő elemózsiát is felkínáltuk neki, de ő ránk rivallt: „Nincs szükségem a sz… kajátokra! Weiter! Los! Los!” Ám a lépteink egyre lassabbak lettek, hiszen tizenkét órával azelőtt hagytuk el a tábort. Szerencsénkre néhány órával később jó híreket kaptunk: egy óra múlva valamilyen nagy pajtához érünk, ahol megpihenünk. Ettől erőre kaptam. Abban reménykedtem, hogy Jézus vár majd rám azon a helyen.

A pajtánál azonban csak nagyon rövid pihenőt engedélyeztek, mivel az oroszok már a közelben voltak, és a németek nem akartak velük találkozni. Gyorsan el kellett oltanunk a tüzet, és vissza kellett mennünk, de más úton. Már a harmadik éjszaka telt el azóta, hogy elhagytuk a tábort, mi azonban egyre tovább vonszoltuk magunkat, csak rövid pihenőket tartottunk, hogy gyorsan bekapjunk néhány falatot. Tavasz volt, s a nap egyre melegebben tűzött. A természet ébredezett a téli álmából, mi azonban nem éreztük az illatát, nem hallottuk a madarak csicsergését. Piszkosak, éhesek voltunk, és üres tekintettel meredtünk magunk elé. Én csak mentem és mentem tovább, mert látni véltem, hogy Jézus megint mosolyogva bátorít és hív: „Kövess engem!”

A gyötrelemmel teli menetelés ötödik napjához értünk, mikor az úton kocsik tömkelege tűnt fel. A németek a legértékesebb vagyontárgyaikat magukkal cipelve igyekeztek elérni az amerikai övezetet. Úgy gondoltam, kihasználom a lehetőséget, s négy barátnőmmel megszöktem a gyűlöletes menetből. A menekülők csoportjához csatlakoztunk. Nem tudtuk azonban, mitévők legyünk a továbbiakban, ezért másnap, mikor egy mellékútról felbukkant előttünk a foglyok csapata – a csoport tagjaiban a ravensbrücki rabtársainkat ismertük fel –, csatlakoztunk hozzájuk. S megint meneteltünk, hol itt, hol ott, attól függően, hol volt a frontvonal.

A tábor elhagyása utáni tizedik napon már annyira gyenge voltam, hogy közönyös lettem minden iránt, s zúgott a fejem. Jártányi erőm sem volt már. Ekkor a két barátnőm felkarolt, így vonszoltak tovább, s eközben azt hajtogatták, hogy nem hagynak itt. Mekkora erőfeszítés, micsoda szeretet volt ez! Ők, az éhezők, honnan merítették az erőt?

Váratlanul hangos zúgás, majd süvítés ütötte meg a fülünket – valami potyogott az égből. Emberek kiabáltak, és mindenki az árokba ugrott – számomra ez jelentette a túlélést. Nem tudom, meddig fekhettünk az árokban, de mire felnyitottam a szemem, borzalmas látvány tárult a szemem elé: mindenütt felfordult kocsik, elpusztult lovak, halottakat sirató emberek. A légitámadás ideje alatt megint visszanyertem az erőmet, ezért ismét bírtam menni. Akkor amerikai meg orosz tankok jöttek, és az SS-esek fejvesztett menekülésbe kezdtek.

Végre valahára szabadok voltunk, s visszatérhettünk Lengyelországba, mely most az Odera folyónál kezdődött. Nappal vándoroltunk, az éjszakát pedig a németek által üresen hagyott házakban töltöttük. Körülbelül egy hét múlva egy kisvárosba értünk, ahol vasútállomásra bukkantunk. Mivel nem tudtunk felszállni a vonatra, a mozdonyvezető tiltakozása ellenére felmásztunk a mozdonyra, s így utaztunk Łódźba. Ott aztán különváltak útjaink. Mikor a zsúfolásig telt peronon egyedül maradtam, elveszettnek éreztem magam, s nagyon elcsüggedtem. Szerencsére valahogyan sikerült felkapaszkodnom a Varsóba tartó vonatra.

Mikor Varsóba értünk, az emberek kiugráltak a kocsikból, és elszaladtak a szélrózsa minden irányába. Csak a nevetésüket és kiáltozásukat lehetett hallani. Földbe gyökerezett a lábam, s csak bámultam: a város romokban hevert. Nagy nehezen eljutottam a vasútállomás épületéig, pontosabban arra a helyre, ahol az valamikor volt. Az ott álló vonat teteje és lépcsője már tele volt emberekkel, de felhúztak a lépcsők szélére, s így sikerült Nowy Dwórba jutnom. Végre hazatértem!

Sietve mentem, majdnem futottam az ismerős úton, melyen – tizenhét év elteltével – visszatértem a családi fészekbe. Az útkereszteződésnél álló kereszt előtt megálltam, keresztet vetettem, és automatikusan jobbra fordultam a szülői ház irányába.

Egy szalmatetős, fehérre meszelt, öreg kunyhó tárult a szemem elé. A felsepert és fehér homokkal leszórt udvaron egy fatönk mellett idős asszony állt és fát vágott. „Ki lehet az?” – kérdeztem magamban, de azonnal meg is válaszoltam a saját magamnak feltett kérdést: „Ez az én édesanyám!” Az édesanyám nem vette észre, hogy odaértem hozzá, s a köszöntésemet anélkül viszonozta, hogy felém fordította volna a tekintetét. A ráncoktól barázdált arcáról sugárzott a fájdalom és a szeretet. Azt fontolgattam magamban, mit jelent számomra ez az asszony, akinek a szeretetét a nagybácsim törődése kárpótolta. A nagybácsimnak köszönhettem a boldog gyermekkoromat és ifjúságomat. Ez a nemes ember azonban bedőlt a náci propagandának, s elvitt a hazámból egy olyan országba, ahol gyűlölték a lengyeleket. Csak Istennek és Szűz Mária oltalmának köszönhetően maradtam életben. Most úgy éreztem, becsaptak, megfosztottak a legnagyobb kincstől: az anyai szeretettől és a szülői háztól. Az édesanyám kötényének megfoltozott zsebéből kilógó rózsafüzér keresztjére néztem. Biztos voltam benne, hogy a keresztre feszített Jézus vezetett haza.

Megtörtem a túlságosan hosszúra nyúlt csendet, s megkérdeztem édesanyámat: „Itt lakik Orlikowski úr?” Anyám bólintott anélkül, hogy egy pillantásra méltatott volna. Megint csend következett. Már nem bírtam elviselni az egyre nagyobb feszültséget, ezért felkiáltottam: „Édesanyám, hát nem ismersz meg?” Akkor végre feleszmélt. Meglepetésében kiabálni kezdett: „Édes Istenem! Adél! Renia, Adél hazajött!” A kunyhóból kifutott Renia, a testvérem. Édesanyám ölelése gyógyírként hatott valamennyi sérülésemre, és csillapította a fájdalmamat. Végre valahára rendesen megmosakodtam, jóllaktam, és szinte rögtön el is aludtam. Átaludtam az egész napot, az egész éjszakát, s még a következő napot is. Stasiek, a fiútestvérem ébresztett fel: az, aki nem akart tőlem elbúcsúzni, mikor Lettországba mentem. Belépett édesapám is, és így szólt: „Na, megint visszatértél a szegény Lengyelországba.”

Hamarosan férjhez mentem, s a koncentrációs táborban töltött borzalmas időkről könyvet írtam, melynek a címe Istent, a boldogságot és a hazát keresve. Az utóbbi években egy közismert pap időnként meghív ifjúsági találkozókra. A koncentrációs táborban szerzett tapasztalataimról számolok be a fiataloknak, hogy tanúságot tegyek nekik arról, amiről oly kézzelfogható módon meggyőződhettem: létezik Isten – és létezik az ördög is.

 

Egy olvasójuk

korábbi   |   következő vissza

Copyright © Wydawnictwo Agape Sp. z o.o. ul. Panny Marii 4, 60-962 Poznań, tel./ fax: 61/ 852 32 82 | tel. 61/ 647 26 86