Ma már én is megismerem őt a Szentostyában

Szerző: świadectwo

Húsz év telt el azóta, hogy először léptem a most Bosznia-Hercegovinához tartozó Međugorje vörös földjére. A helyre, amelyről azt beszélték, hogy ott hat fiatalnak mindennap megjelent Szűz Mária, de ahová nem zarándokként látogattam el, hanem szkeptikus protestáns újságíróként.

Senkinek nem hittem volna el azt, amit én magam tapasztaltam meg ott. Egyáltalán nem tudtam, milyen hatással lesz rám ez az utazás. Međugorjébe 1985. június 25-én érkeztem meg, izgalmas, bár néha kíméletlen újságírói pályám tizenhetedik évében. Ez alatt az idő alatt országos újságoknak és különféle folyóiratoknak dolgoztam – a női lapoktól kezdve a kedvtelésekkel foglalkozó magazinokon át egészen az információs és a bírósági tárgyalásokról beszámoló kiadványokig.

Ha valaki megkérdezett volna, azt feleltem volna, hogy mindenhol ott voltam, és mindent láttam – a zenei és filmcsillagok durva, hamis világától kezdve a Kalkuttai Teréz anyával folytatott interjún át egészen a VI. Pál pápánál, a Vatikánban tett audienciáig (ez valóságos szenzáció volt); írtam hatalmas emberi bátorságról és csodálatos emberi teljesítményekről, éppúgy, mint az embertelen, szinte állati viselkedésről. A cikkek többségében sikerült objektívnak és pártatlannak maradnom.

Amikor felkértek, hogy vizsgáljam meg, mi történt egy ismeretlen völgyben, ahol a lakosság mezőgazdaságból él, és ami akkoriban a kommunista Jugoszlávia része volt, nem feltételeztem, hogy bár tárgyilagos leszek, a szakmai távolságtartásom azelőtt soha nem tapasztalt módon lesz próbára téve. Az, hogy nem voltam római katolikus, sokat jelentett az Irish Times szerkesztője számára, azért, hogy a međugorjei jelenésekkel kapcsolatban tárgyilagosan foglaljak állást. Ő is protestáns volt, ami Írországban kisebbségi vallás, és meg volt győződve arról, hogy a rám bízott feladat elvégzése során objektív és meglehetősen realista maradok. Ezzel a nézettel én teljesen egyetértettem. Emellett az is kétségkívül érdekes volt, hogy egy országos ír újság bizonyos jelenésekről fog beszámolni, amelyek ebben a jugoszláviai faluban történtek.

Hihetetlen meleg volt, amikor délután négy órakor megálltunk Međugorjében a kéttornyú Szent Jakab-templom előtt. A sofőr megígérte, hogy később elvisz abba a faluba, ahol az éjszakát fogom tölteni.

A figyelmemet először a templom körül összegyűlt hatalmas tömeg kötötte le. Később megtudtam, hogy több mint százezer ember jött le a völgybe megünnepelni a „Békesség Királynőjének” négy évvel azelőtti megjelenését. Bemutatkoztam annak a hölgynek, aki az angol ajkú turistákat segítette ott-tartózkodásuk során, és megkértem, hogy szervezzen meg egy találkozót a „vizionáriusokkal” és a velük foglalkozó papokkal. Az idegenvezető kedvesen mosolyogva azt válaszolta, hogy mivel hamarosan kezdődik az esti szertartás, nézzek körül a környéken, és ismerkedjek meg egy kicsit a falu légkörével. Megígérte, hogy másnap segít megszervezni a beszélgetést. Találkozót beszéltünk meg tehát másnapra, és megfogadva a tanácsát egy órát sétálgattam a templom körül. Mindent alaposan szemügyre vettem, és a látottakat lejegyzeteltem.

Attól a pillanattól kezdve, hogy kiszálltam az autóból, és megkerültem a templom kertjét, tökéletes béke és nyugalom lett rajtam úrrá, mely ezt a távol eső helyet a tömeg ellenére is körüllengte. A fák alatt emberek csoportjait vettem észre, akik a papokkal vagy a Szent Jakab-templom ferences szerzeteseivel beszélgettek. Mások egyedül vagy kis csoportokban térdeltek vagy ültek, és imádkoztak, olvastak, vagy csendesen beszélgettek különféle nyelveken. Négy évvel Mária jelenései után a világ minden tájáról ideözönlöttek az emberek; valami olyasmi vonzotta őket erre a helyre, amit ésszerűtlennek, hihetetlennek találtam.

Nem sokkal tizennyolc óra után találtam egy állóhelyet, ahol nekitámaszkodhattam a templom jobb oldali falának. Ez az épület volt a központi helye a völgyben szétszóródott apró falvaknak. Június vége volt, a nap tisztán és erősen ragyogott. Elkezdődött az esti szertartás; a templom annyira tömve volt, hogy a két oldalsó bejáratban és a főbejáratban is, sőt még a környező fák árnyékában is emberek álltak. Hangszórók továbbították a horvát nyelvű szertartást azoknak, akik kint rekedtek. Csak másnap derítettem ki, hogy a rózsafüzért imádkozták. Szintén nem tudatosítottam, hogy az, amit nemsokára átéltem, ugyanabban az időpontban történt, mint a mindennapi jelenések. Mindössze annyit tudtam, hogy a légkör békével teli, a sofőr csak néhány óra múlva tér vissza, és még le is barnulhatok, ha a lenyugvó nap felé fordulok, amely még elég erősen sütött a templommal szemben álló fák fölött.

Eltelve a meleggel, s azon töprengve, kivel készíthetném el másnap az első interjút, hogy megvizsgáljam a jelenésekről szóló csodás állításokat, egyszerre gyermekhangokra figyeltem fel, amelyek hangosan és állhatatosan hívogatták szüleiket. Körülnéztem, hogy lássam, mi ijesztette meg a gyerekeket. Észrevettem, hogy az égre mutogatnak. Felemeltem a kezem, hogy megvédjem a szemem a napsugaraktól, és abba az irányba fordultam, amerre a gyerekek az ujjaikkal mutogattak – és egy pillanatra nem hittem a saját szememnek. Becsuktam, majd újra kinyitottam a szemem, de megint ugyanazt láttam: velem szemben az égen a nap úgy forgott, mint egy óriási dongó. Ahogy jobban figyeltem, a nap alól sugarak törtek elő – piros, zöld, sárga és kék –, és egyesével keringtek a nap körül, miközben az maga is forgott. Utána a nap közepe bevörösödött, később fekete színt öltött, majd visszatért a rendes ragyogásához. Kicsit jobbra fölötte észrevettem valamit, mintha a fehér felhőkből betűk formálódtak volna. Miközben ezt bámultam, az égen a táncoló nap fölött kirajzolódott a PEACE („béke”) szó – angolul, de mintha kelta betűkkel íródott volna, éppen olyanokkal, mint a legrégebbi ír könyv, a Kellsi kódex, amelyet évszázadokkal ezelőtt kézzel másoltak a szerzetesek. Úgy tűnt, hogy ez a látomás 20-30 másodpercig tartott – bár ha őszinte akarok lenni, nem figyeltem az időt –, utána a szó eltűnt, a nap viszont továbbra is forgott és táncolt. Elfordítottam a tekintetem, hogy megfigyeljem a többi ember reakcióját. Néhány pillanattal később rájöttem, hogy nem is kell eltakarnom a szemem, nézhetek egyenesen a napba – ami más körülmények között fizikai képtelenség.

A körülöttem összegyűlt emberek többsége szintén tágra nyílt szemekkel figyelte az eget, és úgy tűnt, mindannyian ugyanazt a jelenséget látjuk. Az egyik pillanatban, ahogyan ott bámultam az égboltot, és figyeltem a jelenséget, ami összesen körülbelül 35 percig tartott, úgy tűnt, hogy a forgó nap a körülötte keringő színekkel együtt elválik az égbolttól, és gyorsan felénk közeledik. Rémült imádságokkal kevert, félelemmel teli kiáltásokat hallottam magam körül, és a fényesség egyre jobban közeledett – végül már csak aranyló ragyogást láttam. Az volt benne a különleges, hogy egyáltalán nem éreztem félelmet, amikor a fény megállt, majd visszatért az égboltra, s a nap folytatta forgását.

Nem sokkal később következett a rendkívüli jelenségnek az a része, amely valóságos, hosszan tartó hatást gyakorolt az életemre. Ahogy néztem a napot, megláttam valamit, ami a napból kitörő fényes szökőkútra emlékeztetett. Úgy, mint a rendes szökőkút esetében, a fények is szétváltak ott, ahol a fényszökőkút elérte csúcspontját, és az én legnagyobb meglepetésemre azon a helyen megjelent egy alak kitárt karokkal. Olyan tiszta és fényes volt, hogy soha nem leszek képes leírni a ruházatát, de azonnal megismertem, pedig évek óta nem foglalkoztam vallási kérdésekkel: a feltámadt Krisztus volt az. A fényes alak olyan tökéletesen kivehető volt, hogy láttam a ruhájának az ujjait, amelyek a csuklójáról lógtak alá, le egészen a köntöse széléig, ahol hozzáértek a lábfejéhez. Igyekeztem, amennyire csak bírtam, de nem sikerült kivennem Krisztus tisztán fénylő arcának vonásait, holott tudtam, hogy ott kell lennie, a vállára omló hajával együtt. Az emberek, akik körülöttem álltak, megrázták a vállamat, és azt kérdezték: „Látja a Szentostyát a napból kiemelkedni?” Nem tudtam, mi az a Szentostya, ezért csak azt válaszoltam: „Azt nem, de maguk látják a napból kiemelkedő emberalakot?” Kilencszer eltűnt az alak, és szinte azonnal újra megjelent, s mindig megelőzte őt a fényár. Emlékszem, hogy egyszer az arcom előtt tartottam a kezem – mégis egész idő alatt láttam az alakot, mintha a kezem ott se lett volna! Ahogyan ott álltam egy helyben, és néztem az eget, észrevettem, hogy a szemeimből folynak a könnyek, és az egyetlen gondolat, ami betöltötte az elmémet, az az volt, hogy Isten jelenlétében állok. Később, amikor a nap visszaállt az ő mozdulatlan, természetes égi helyzetébe, úgy harminc mellettem álló emberrel beszéltem, és kérdezgettem őket az élményükről, ám a saját tapasztalatomról hallgattam. Sokuk élménye megegyezett az enyémmel – ezek az emberek látták a forgó napot, a fényeket, amelyek körülötte keringtek, és a többségük szintén tanúja volt annak, hogy a nap megmagyarázhatatlanul száguldott a föld felé. Néhányan ezenkívül azt is állították, hogy a fény közepén láttak egy női alakot, gyermekkel a karján; mások keresztet láttak. Senki sem látta a BÉKE szót. A legjobban viszont az lepett meg, hogy senki sem említette a fénylő alakot, akinek a megjelenését én láttam többször egymás után. A hazatérésem után a férjem, aki hívő római katolikus volt, és aki sohasem volt képes megingatni a protestáns hitemet, nyugodtan, de teljes bizonyossággal azt mondta: „Nem érted, hogy mi történt? A többiek a közelgő Szentostyát látták, és megismerték benne Jézust. Te a testet láttad, mert nem ismerted a Szentostya fogalmát.” Ez a megfigyelés később teljesen megváltoztatta az életemet.

Csakhogy a következő napokban félretettem a tapasztalatomat, és megterveztem, hogy kivel fogok a jelenések szemtanúi, a papok és a többi ember közül találkozni. Amikor az utazásomat terveztem, azt hittem, hogy valamiféle Mária-propagandával találkozom majd itt, ezzel szemben evangéliumi felhívást találtam. Hat fiatal adta át Szűz Mária üzenetét: „Térjetek vissza a Fiamhoz, térjetek meg, gyónjatok meg, imádkozzatok, böjtöljetek, változtassátok meg az életeteket!” Az anya felhívása volt ez, ami mély visszhangra talált szinte mindenkiben, aki ellátogatott ebbe a völgybe.

 

Néhány nappal a megérkezésem után megismerkedtem egy pappal, akit már korábban is láttam imádkozni az emberek fölött. Elhatároztam, hogy messziről elkerülöm őt, ugyanis a viselkedése nem tűnt számomra normálisnak – sohasem láttam semmi ehhez hasonlót. Az angolul beszélő idegenvezetőnő azonban magával vitt bennünket, és legnagyobb megdöbbenésemre így fordult az említett paphoz: „Atyám, imádkoznál Heatherrel?” Mire föleszméltem, egy nagy kövön ültem nem messze a templomtól, és az említett pap a fejemre tette a kezét, majd elkezdte hívni a Szentlelket. Imádkozott az életemért, a családomért és az újságírói munkámért. Kérte a Szentlelket, hogy vezessen engem. Elmondta nekem, hogy az imádság alatt két utat látott a számomra Međugorjéből. Az egyik volt az, amelyen megérkeztem a völgybe – és vissza is térhetek rajta, ha akarok. Aztán hozzátette, hogy az Úr egy másik utat is mutat nekem, s ha azt választom, örökre megváltoztatja az életem. Azt állította, hogy Isten mondani akar nekem valamit, és ha imádkozom, és kinyitom a Szentírást, ő maga fog hozzám beszélni. Akkor arra gondoltam: „Miért és hogyan akar szólni hozzám az Úr? Hisz annyi éven keresztül figyelmen kívül hagytam még a létezését is!”

Az elutazásom előtti éjjel az járt az eszemben, amit az utóbbi napokban éltem át. El kellett ismernem, hogy szemtől szembe kerültem Isten létezésének valóságával. „Mihez kezdjek most ezzel?” – ez a gondolat nyugtalanított. Visszaemlékeztem, hogy a pap azt ajánlotta, hogy imádkozzak, így letérdeltem az ágy mellé. „De mit és hogyan imádkozzak annyi év után?” – gondolkodtam. És akkor eszembe jutott, hogy az egyik zarándok, aki a reggeli angol nyelvű szentmise alatt előttem állt (amelyen elsősorban szakmai indíttatásból vettem részt), egyszer csak hozzám fordult, és egy kis papírlapot nyújtott át. Egy imádság volt ráírva. A papírt beletettem a zsebembe, azzal a céllal, hogy majd az első utamba kerülő szemétkosárba eldobom. Most viszont elővettem a zsebemből, széthajtottam, és elkezdtem olvasni. Egy Szentlélekhez könyörgő ima volt rajta, amely meghívta őt az életembe, hogy változtassa és gyógyítsa meg azt, valamint hogy mostantól ő vezessen engem. Ahogy olvastam, egyre jobban éreztem, hogy a szemem megtelik könnyekkel – és utána visszaemlékeztem arra, mit mondott a pap, akit nemrég ismertem meg: hogy Istennek üzenete van a számomra, és ha kinyitom a Bibliát, ő maga fog hozzám szólni. Nagyon furcsa volt, hogy amikor Međugorjébe indultam, az utolsó pillanatban a bőröndömbe dobtam a Bibliát is. Miért is? Nem tudtam. Talán azért, mert ún. vallási helyre utaztam, és jól jöhetett fegyvernek, hogy megcáfoljam azokat a tényeket, amelyekkel ott találkozni fogok.

Felkeltem, és kivettem a Bibliát a bőröndből. Ajándékba kaptam a 21. születésnapomra – a nagynénémtől, aki misszionárius volt Kenyában. Eddig csak akkor nyitottam ki, ha valamilyen megfelelő idézetet kerestem, melyet kisbetűkkel hozzátettem a lapban közölt gyászjelentéshez. Most, hogy visszaemlékeztem az értem imádkozó pap szavaira, nem tudván, mit tegyek, és miként fog szólni hozzám az Úr, találomra kinyitottam egy helyen. A Biblia szinte teljesen érintetlen volt, akárhol kinyithattam volna. De amikor ránéztem a szövegre, a szemem rögtön megakadt egy soron, s elkezdtem olvasni. Szent János evangéliumának egy részlete volt, amelyben Jézus az élet kenyeréről beszél tanítványainak: „Ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok a vérét, nem lesz élet bennetek. De aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, s feltámasztom az utolsó napon. A testem ugyanis valóságos étel, s a vérem valóságos ital.” Addig, hasonlóan némelyik tanítványhoz, teljesen elutasítottam a katolikus vallás azon tézisét, amely kimondja, hogy Jézus valóban jelen van az Oltáriszentségben. De most, kis szobám csöndjében, egy távoli országban, a szívembe mélységes béke költözött, és hallottam, ahogy azt mondom Jézusnak: „Tudod, Jézusom, ez alapvető akadálya annak, hogy elismerjem a katolikus vallást. De ha akarsz, adj nekem kegyelmet, hogy mindezt megérthessem és elfogadhassam.”

Egy héttel a hazatérésem után volt csak elég bátorságom ahhoz, hogy leírjam, amit Međugorjében láttam – de még akkor sem tudtam úrrá lenni magamon, és elmesélni a saját élményeimet. És a cikk visszhangja után – nemcsak az újságban, amelynek dolgoztam, hanem a médiában is –, ezzel véget is érhetett volna a történet. De hiába igyekeztem, amennyire csak tőlem telt, képtelen voltam elfeledni az élményt.

Attól a pillanattól kezdve én is részt vettem a családommal a szentmiséken. Később beléptem a helyi imacsoportba, amelyben a szívemet még jobban megérintette a Szentlélekkel eltöltött pap mély hite és becsületessége. Ennek köszönhetően hinni kezdtem abban, hogy Jézus valóban jelen van az Oltáriszentségben, és abban, hogy az Oltáriszentség gyógyító hatással lehet az életünkre. Aztán egyre jobban szerettem volna belépni a Katolikus Egyházba, és megtapasztalni életemben azt az örömet, amelyet Jézus eucharisztikus jelenlétének hatalmas ajándéka vált ki. De az elhatározás, hogy hátat fordítok annak a hittel teli egyház vallásának, amelyben felnőttem, megbántva ezzel a családomat, nem volt könnyű. Imádkoztam hát, és szenvedtem. Végül egy napon, amikor a plébániánkhoz tartozó hívők csoportjával éjjeli szentségimádásra indultam a knocki bazilikába – egy nyugat-írországi településre, ahol több mint száz évvel ezelőtt néhány falubelinek megjelent a Szűzanya, és ezt a jelenést elismerte a Vatikán is –, megtettem azt, amit már sokkal korábban meg kellett volna tennem: az egész problémát Jézus és Szűz Mária kezébe ajánlottam, és kértem őket, hogy mutassanak nekem utat.

Azon az éjszakán ott volt a bazilikában Briege McKenna nővér, egy rendkívüli ajándékokkal megáldott, a papságot különleges módon szolgáló ember, és előadást tartott. Buzgón beszélt arról, hogy Jézus valóban jelen van az Oltáriszentségben, valamint arról, hogy az Oltáriszentség gyógyító hatással van az életünkre. Minden, amit Briege nővér mondott, megegyezett azzal, amit a szívemben már én is elhittem – csak a bátorság hiányzott, hogy megtegyem a következő lépést. A könnyeimen keresztül, miközben hallgattam őt, Isten erőt adott a döntéshez.

Hazatértem, és elkezdtem készülni a római katolikus vallás felvételére. 1988. december 8-án – Szűz Mária szeplőtelen fogantatásának ünnepén, és egyben három és fél évvel azután, hogy először utaztam Međugorjébe, azzal a céllal, hogy egy leleplező cikket írjak az ott történt eseményekről –, a Katolikus Egyház tagja lettem. Az immáron érett hitem, hogy Jézus valóban jelen van az Oltáriszentségben, lett az új életem alapja. Ma már én is megismerem őt a Szentostyában – éppúgy, mint azon a júniusi estén a körülöttem tolongó emberek azon az áldott helyen, Međugorjében.

 

Heather Parsons, Írország

 

Szűz Mária a fatimai és a međugorjei jelenéseivel arra figyelmeztet minket, hogy az ember legnagyobb baja a bűn és a bűnben való megátalkodás, ugyanis ez a magatartás az örök kárhozathoz vezethet. Ezért anyai gyengédséggel kérlel mindnyájunkat, hogy vegyünk részt önmagunk, a szeretteink, a hazánk, Európa és a világ megmentésében. Tudjuk, hogy csak Krisztus szeretete képes legyőzni a gonoszt, ami felettünk, az emberiség felett lebeg. Krisztusnak viszont a beleegyezésünkre van szüksége, hogy rajtunk keresztül tudjon működni, és szeretetével meg tudja érinteni a legnagyobb bűnösöket is. Ezért egyesülnünk kell Szűz Mária Szeplőtelen Szívével, hogy ő megtaníthasson bennünket az élő hitre és reményre, aminek a következőkben kell megmutatkoznia:

 

1. Elfordulunk a bűntől, és az életünket erkölcsösen, a Katolikus Egyház tanításai szerint éljük.

2. Mindennap imádkozunk, beleértve a rózsafüzért is, és olvassuk a Szentírást.

3. Megtartjuk a hónapok első péntekjeit és szombatjait, ezzel engesztelve Jézus Szent Szívét és Szűz Mária Szeplőtelen Szívét a bűneinkért és a világ bűneiért.

4. Havonta gyónunk, és a lehető legtöbbször járulunk a szentáldozáshoz, valamint, ha lehetséges, kenyéren és vízen böjtölünk szerdánként és
péntekenként.

„Mielőtt az igazság napja elérkezik, időt adok az embereknek az irgalmasságra” – mondta Jézus Szent Fausztina által. Használjuk ki jól ezt az időt!

korábbi   |   következő vissza

Copyright © Wydawnictwo Agape Sp. z o.o. ul. Panny Marii 4, 60-962 Poznań, tel./ fax: 61/ 852 32 82 | tel. 61/ 647 26 86